Egy futballfüggő naplójából (önterápia)

SZERETEM– a frissen kaszált fű illatát;– a vasárnap délelőttöket egy vakondtúrásos falusi pálya szélén, ahol a korlát mögött álldogáló gyógycipős bácsi borovicskát iszik, majd odaszól a partjelzőnek: „figyellek ám!”;– Gascoigne esernyőcselét a skótok ellen, Iniesta könnyed eleganciáját és a Pirlo-féle passzkülönlegességeket;– a feszült várakozást a büntetőpárbajok előtt;– Knézy boldog üvöltését a Grasshoppers–Fradin, hogy „embereeek, vezet a Ferencváros!”;– a hétfő esti angol meccseket;– a stoke cityket, a blackpoolokat, a nottingham foresteket, a derby countykat, a sankt paulikat, az ifk – göteborgokat, a hellas veronákat és a salernitánákat;– Steven Gerrard bombagólját a West Ham elleni kupadöntő utolsó percében;– a 4-3-3-at;– Fernando Redondo váratlan mozdulatát, ahogy sarokkal kötényt ad a csodálkozó Henning Bergnek egy Manchester Utd–Real Madrid meccsen;– a 93. percben lőtt győztes gólok katarzisát;– a fedett tribünöket, az állóhelyes tribünöket, a kapu mögötti tribünöket, a meredek tribünöket, a fanyar dohányillatú tribünöket, a kassai tribünöket, a fából épült tribünöket, a gályahajókra emlékeztető tribünöket, a hangversenytermekre emlékeztető tribünöket, a templomok karzataira emlékeztető tribünöket, a gyerekkoromból derengő, azóta már lebontott tribünöket;– az olyan vasárnap délutánokat, amelyeken a Liverpool 5–0-ra legyőzi a Tottenham Hotspurt a White Hart Lane-en;– a pillanatot, amikor a válogatott meccsek előtt véget ér a magyar himnusz, és felzúg a „ria-ria-Hungária!”;– Albert Camus Közönyét, különösen azt a részt, amikor Meursault kiül az ablakba, s onnan figyeli a külvárosi sportpályák felől érkező zsúfolt villamosokat;– a „Maradona – Live is life” című videót a YouTube-on;– a You’ll never walk alone-t énekelni zuhogó esőben, teli torokból;– Madridban azt mondani, hogy Puskás honfitársa vagyok;– felidézni a rádiós körkapcsolásokat, ahogy ülünk apámmal a konyhában, s hallgatjuk Vas István Zoltán vagy Novotny Zoltán vagy Molnár Dániel tudósítását: „a Fáy utcában harmincpercnyi játék után Galaschek góljával 1–0-ra vezet a Vasas a Parmalat ellen, a szó a stúdióé”;– továbbá: a szádelői sziklákat; a palacsintát; a sötétkék színt; a pörkölt kávé illatát; a Butch Cassidy és a Sundance kölyök című filmet cseh szinkronnal (s benne a kérdést: „Sakra, co jsou to za lidi?”); a punkzenét és sok minden mást, de ez már nem tartozik ide. NEM SZERETEM– a Slovant;– a fogadási maffiát,– a fogadási maffiával együttműködő futballistákat, klubvezetőket, edzőket, játékosügynököket, funkcionáriusokat, újságírókat és egyéb, a mérkőzések manipulációjában részt vevő, bűnrészességgel alaposan gyanúsítható személyeket;– Guzmics passzát és a bukaresti 0–3-at;– azokat a riportereket, akik hülyének nézik a szurkolókat, és sikongatva „drámát” meg „thrillert” közvetítenek bele egy unalmas, eseménytelen Kecskemét–Mezőkövesd meccsbe;– az atlétikai pályákat a futballstadionokban;– a kamu tizenegyeseket a Real Madrid és a Barcelona javára;– a neonáci és rasszista kórusokat a lelátón, különös tekintettel a magyar pályákra;– meccstudósításokban „labda” helyett az olyan idétlen kifejezéseket, mint „pettyes”, „gömb”, „játékszer” vagy „bőrgolyó”;– a félpályánál elkövetett, alattomos és sunyi taktikai szabálytalanságokat;– a Bajnokok Ligájának nevezett szórakoztatóipari terméket, s mindazokat a konzumdrukkereket, akik a hangosbemondó utasítására felfújható reklámcuccokkal integetnek a kamerába, lehetőleg úgy, hogy látszódjon a szponzor logója;– azt a szabályt, amely a túlzott gólörömöt sárga lappal rendeli büntetni;a–  FIFA hazug szlogenjeit a fair play-ről, a játék szeretetéről és az esélyegyenlőségről;– a totális kontrollt a stadionokban, a hosszadalmas beléptetést, az ellenőrző pontokat, a motozásokat, a kamerarendszereket, a névre szóló meccsbelépőket, a kötelező regisztrációt, a személyazonosság ellenőrzését, a nyilvántartásokat, az adatbázisokat és az arcfelismerő szoftvereket; – a hideg, álmos hajnalokat a londoni reptereken, fázósan és kialvatlanul;– s végül: az olyan napokat, amikor nincs meccs. A terápia végén pedig nyilvánosan megígérem, hogy megjavulok, s ezentúl minden külföldi utamról felhívom aggódó anyámat, a fizetésemet a jövőben nem sportlapokra költöm, s megpróbálok úgy élni, mint az ún. normális emberek, vagyis minden héten beiktatok legalább egy futballmentes napot. Jó lesz így? Köszönöm. Habár… Várjunk csak! Ma este AC Milan–AS Roma, kedden mindenki a Chelsea-t nézi (én is), a szerda estém már foglalt, mert pályára lép a Manchester United, a Juventus és a Real Madrid is. Vagyis csütörtök lenne a szabadnap – ha nem játszana kupameccset az Athletic Bilbao! Marad a péntek, csakhogy pénteken 20:30-kor kopogtat a Bundesliga, s onnantól kezdve jönnek a meccsek megállás nélkül, orrba-szájba, egészen vasárnap éjfélig. Hát így. Futballmentes napot tartani egyszerűen lehetetlen. Pedig – Isten látja lelkemet – megpróbáltam, igaz? Te vagy rá a tanúm, kedves Olvasó.