Egy esős nyári délután

Szinte pipálták a nyári eső szülte ködöt Kassa felett a hegyek. Az állomás külső peronján vártunk egy csatlakozást, te Bodrogköz, én meg Gömör felé. Míg vártunk, sűrű szemekkel könnyezni kezdtek a felhők. Bátrak voltunk és bohók, táncoltunk az esőben és mosolygásra kényszerültek láttunkon a sokszoknyás öregasszonyok, kik fogatlan szájukkal piacon megmaradt nyári almáikat majszolgatták hátikosárkáikból. Nyár volt, régi nyár, más idők, nem féltünk megfázástól, esőtől, semmitől talán. Csatlakozás volt még mindenfelé és rabmadárnyi lelkünknek elég volt még akkor a szerelem, gyógyírként az elzárt világ hiányára. Kölyökmacskaként bukdácsoltuk át a repedt betonú peron tócsáit mikor begurult a vonatod. Ketten két irányba, egymástól messze el, akkor s mindörökké. Csak a vizes újságok maradtak a helyünkön, csak a helyünk maradt. Azóta sem emlékszem olyan esőre. Tán a tegnapi, az volt olyan. De már nem mertem nekimenni a nyári esőnek, megölelve a vízcseppeket és végigcsorgatva arcomon a múló időt. Már arra gondolok, hogy megfázhatok, orvoshoz kell majd mennem, aztán kiesek munkából, s ha kiesek, majd nem tartanak megbízhatónak, mert mi a fenének táncolok az esőben. Meg különben is, ha kórházba kerülnék, azóta már agyonbagóztam a tüdőm, könnyebben megfázok bármikor és még napi ágybérletet kéne fizetnem. Hát nem táncoltam tegnap, csak arra gondoltam, mennyire bátrak, szépek, bohók és bolondok voltunk egykor. Máig látlak, a lecsorgó vizes ablak mögött vizes trikó rajzolja ki vékonyka tested formáit. Máig láthatsz, amint csapzottan próbálok meg rágyújtani szakadó esőben, csakazértis. A világ azóta kinyílt, mi bezárkóztunk, tán már emlékezni sem mer néhányunk. Se te, se én. Pedig legalább azt az esős délutánt felidézhetnénk. A szép ködöket, az intő hegyeket, az elmúló idő fényes pillanatait. A nyári almák elmajszolt csutkáit, a vizes újságot a padon, a peron hámló szürkeségét, az akkori bezárt világ rabmadárként vergődő lelkét magunkban. Hogy jobban becsülhessük a mostani óvatos, megfontolt énünket, amelyik már nem ugrál és nem táncol az esőben, amelyik már nem gyönyörködik leplezetlen mohósággal a másikra tapadó vizes trikóban feszülő szépségén. Csak van és néha még arra gondol, hogy talán nem kéne mindent elfelejteni. Ne folyjon el minden szépség a régi esők vizével a soha többé fel nem idézhető érzések elíziumi birodalmába. Csak ezt szeretném, ha lehet. Nyár van. Ömlik az eső. Bentről bámulom.