Egy büszke baszk (és más történetek)

 

Mégsem ünnepli őt senki, sőt: a spanyolok közellenségként tekintenek rá, szombat este például a Real–Bilbao meccsen mindenki őt szidta a madridi Bernabéu-stadionban („puta ETA, puta Susaeta”). Mi a fiatal baszk játékos bűne? Egy sajtótájékoztatón – amikor a válogatottról kérdezték – nem azt felelte, hogy „Spanyolországot képviseljük”, hanem azt, hogy „egy dolgot képviselünk” („representamos a una cosa”), ami a spanyol nacionalistáknál kiverte a biztosítékot. Susaeta másnap nyilvános levélben kért bocsánatot, de ebben sem volt hajlandó leírni a „Spanyolország” szót.  Ez persze nem meglepő. A kétmilliós spanyolországi baszk kisebbség évtizedeken át állandó fenyegetettségben élt, a Franco-diktatúrában a nemzeti szimbólumaik mellett a baszk nyelv használatát is betiltották, az etnikai identitást erősítő baszk futballválogatottat pedig feloszlatták. (Kevéssé ismert tény, hogy a baszk Selección a spanyol polgárháború idején – az 1938/39-es szezonban – Mexikóban portyázott, elindult az ottani bajnokságban, s meg is nyerte!) Hasonló történeteket Európa más szegleteiben is találunk. A szeptemberi Svájc–Albánia (2–0) vb-selejtező mérkőzés utolsó percében a svájci válogatottban szereplő Granit Xhaka szándékosan hagyott ki egy ziccert, mert – koszovói albán szülők gyermekeként – nem akart gólt lőni az albánoknak. „Lehet, hogy Svájcban árulónak fognak tartani, de én teljesen albánnak érzem magam” – írta Facebook-oldalán.  Amikor a korzikai Bastia 2002-ben bejutott a Francia Kupa döntőjébe, húszezer szurkoló kísérte el a csapatot Párizsba, a Lorient elleni meccsre. A stadionban a korzikaiak olyan hangosan fütyültek a francia himnusz alatt, hogy Jacques Chirac köztársasági elnök meg sem várta a Marseillaise végét, és feldúltan távozott az elnöki páholyból. (Az a Bastia–Lorient kupadöntő másról is emlékezetes maradt, Rémi Galliard francia humorista és performer akkor „adta elő” első világszámát, a meccs után Lorient-focistának öltözve befutott a pályára, a stewardokat megtévesztve a futballisták közé vegyült, együtt ünnepelt velük, a dísztribünön pedig a „győztes csapat tagjaként” kezet fogott a notabilitásokkal, s még egy tévériporterhez is odament, hogy vigyorogva közölje a kamerák előtt: a sikeres kupadöntő után úgy érzi, a válogatottban a helye!) A svédek a bosnyák anyától és horvát apától származó Zlatan Ibrahimovicot istenítik, aki szerdán az év gólját lőtte az angoloknak – éppen azon a napon, amikor a svéd szélsőjobboldal egyik vezetője a bevándorlókat gyalázó kijelentései miatt kénytelen volt lemondani posztjáról. „Remélem, Zlatan befogta a szájukat” – nyilatkozta ennek apropóján a svéd válogatott középpályása, Pontus Wernbloom.  Minden idők egyik legszebb gólja volt – írták másnap a lapok. Látványosnak valóban látványos volt, de a „szépség” nem csupán esztétikai kategória. Privát futballmitológiám „legszebb gólját” egy Ondrej Daňko nevű kassai futballista szerezte, meglehetősen közönséges, hogy azt ne mondjam: suta lövéssel. Csapatom, az esélytelen VSS Kassa a „nagy Slovant” fogadta, mi pedig – kassai magyar középiskolás srácok – Fradi-zászlókkal vonultunk a meccsre a zuhogó esőben (1993 őszén történt mindez, egy évvel a pozsonyi kommandós-attak után). Magára a gólra már nem is emlékszem pontosan, csak a következményeire, a határtalan eufóriára, a húszezer néző diadalüvöltésére, a levegőbe repülő esernyőkre, meg arra, hogy utána napokig csak suttogva tudtam beszélni.  A fenti történetek is azt bizonyítják, „futball és identitás” kérdésében nincs egységes séma, mert lám, még az is előfordulhatott, hogy az ember kassai magyarként örült egy szlovák játékos góljának egy szlovák bajnokin, Fradi-zászlóval a kezében… A fociban, azt hiszem, éppen ez a szép: hogy néha mindent felülír. Szokást, szabályt, elvárást, illemet. Ne is próbáljuk megfejteni a titkát.