Éghajlatváltozás és politikai klíma

Valójában meg sem tudjuk mondani, hányan várakozhatnak a líbiai partokon. Az Európai Bizottság friss becslése szerint az öt legtöbb menekülőt adó országból négy afrikai, például a Boko Haram terroristaszervezet támadásaitól sújtott Nigéria, a politikai káosszal és nemrég még az ebolával is küzdő Elefántcsontpart, és egy ország, amely több ezer kilométerre van Líbiától: Banglades.

India keleti szomszédja, amely egykor brit gyarmat volt, az egyik legszegényebb ország a világon, és jelentős mértékben sújtja a klímaváltozás is. Hogy hogyan jutnak el a bangladesiek a líbiai partokig, azt egyelőre csak sejthetjük: mindenesetre ne felejtsük el, hogy már 2015 augusztusában a magyar határon is több mint kétezer bangladesi állampolgárt azonosítottak. Röviden tehát, a klímaváltozás elől menekülők már itt vannak, az ezzel kapcsolatos összes korábbi félelmünk beigazolódott. Emberek menekülnek, és csak egyre nagyobb számban fognak jönni.

A klímaváltozás megelőzése nem divat vagy ízlés kérdése, hogy például dízel- vagy elektromos motort teszünk-e az autóba, vagy hogy Trump éppen tud-e egy kis támogatást szerezni a szélsőséges köreiben a klímaegyezményből való kilépéssel. Ezek nagyon súlyos események, amelyek következtében tízezrek – vagy már sokkal többen – vannak mozgásban. Nemcsak Európa felé, hanem régiójukon belül is. Mindez pedig helyi feszültségeket szít, ugyanúgy, ahogy az Európai Uniónak is elegendő volt egymillió bevándorló, és a világ egyik leggazdagabb régiója azóta is tartós politikai krízist él át.

Tony Blair már egy 2001-es beszédében felvetette, hogy a menekültekre vonatkozó genfi konvencióra ráférne egy ráncfelvarrás. Azóta sem történt meg. A dublini rendelet, amely az olaszokra, görögökre, vagyis a külső uniós határokat védő tagállamokra hárítja a menedékkérelmek elbírálásának óriási terhét, szintén frissítésre szorulna. Nem szólva magáról Schengenről, amely a belső határellenőrzés visszaállítását teszi könnyebben lehetővé ahelyett, hogy a közös külső határok védelmére építene további mechanizusokat, hogy a tagállamok ott tudjanak együtt fellépni, és a belső mozgásszabadság megmaradhasson.

A politikai döntéshozatal krízisről krízisre bukdácsol. Ez kevés. Az intézményépítés és a távlati stratégiai tervezés kultúráját súlyosan veszélyezteti a percalapú támogatottságorientált politikai kommunikáció mindenáron való térnyerése. Ez viszont egész egyszerűen az európai népek sorsát veszélyezteti.