Dzsihád Alsó-Ausztriában

Esetünkben azonban többről van szó. Nincsenek normális körülmények, éspedig egyrészt attól, hogy egy kormányzó osztrák párthoz közeli hetilap párthoz közeli rendezvényéről van szó, másrészt a találkozó magyar sztárvendégét, Cs. Istvánt potenciális jövő évi kormánytényezőként mutatták be. Ez így azért más minőség.

Mindig is érdekelt, miről beszélnek nemzetközi fórumokon szélsőnemzeti tényezők, mi lehet az a közös platform, ami alapján, mondjuk, egy francia lepenista egyetért egy magyar csurkistával és viszont, azon a mottón túlmenően, hogy „mi vagyunk azok az emberek, akiktől a szüleink mindig óvtak minket”. Mit válaszolt például a kranichbergi büfében a MIÉP-es delegált az osztrák szabadságpárti képviselőnek, ha az közölte volna, hogy a magyar munkaerő az EU-csatlakozás után inkább ne jöjjön a festői szépségű Ausztriába dolgozni? Azt, hogy mi meg a ti gazdáitok küldjük haza, zsebszerződni? És mit mond a Flamand Blokk vezetője, ha egy olasz posztfasiszta viccből azt pedzegeti, hogy a belgák hová álljanak? A résztvevők nyilván arra fokuszáltak, ami összeköt: így például most, az Afganisztán elleni imperialista-cionista agresszió idején a pastu, az arab nép felkarolására, a palesztinokkal való szolidaritásra – mintha eddig nem az lett volna a közös platform, hogy megpróbálják kirakni országaikból a rohadt segélykérő, valutázó arab álmenekülteket, akik elveszik derék néptársaiktól a legjobb munkákat.

A találkozó témája egyébként is „Az európai jobboldal és a média” volt, ez biztosan elsimított minden apró ellentétet az egyes nemzeti hegemónok között, elvégre tudjuk, kik irányítják a médiát, és kik állnak minden mögött. Ez bizony a magyar Cs. István (ahogy a német nyelvű Pester Lloyd találóan nevezte: „MIÉP-Führer”) szakterülete, valamint azé a festői szépségű lapé, amelynek négyéves fennállását a résztvevők ünnepelték. Erről a lapról jelentette ki Susanne Riess-Passer FPÖ-elnök Budapesten, hogy pártja abszolúte nem kapcsolódik hozzá, és az elnök asszony igazat beszélt: a hetilap kapcsolódik pártjához – az viszont ezer szállal.

A négy éve alapított Zur Zeit lényegében semmi másban nem látja feladatát, mint hogy publicisztikai hidat építsen az egyébként nem náci FPÖ „nemzeti konzervatív”, nagynémet ideológiát képviselő szárnya és a szervezett helyi szélsőjobboldal között. Az Andreas Khol ÖVP-vezető jóvoltából idén 800 ezer schillingből közpénzen finanszírozott, a bécsi FPÖ által hirdetések útján támogatott Magyar Nemzet, elnézést, Zur Zeit alapítója, Andreas Mölzer évekig Haider főideológusa volt, most karintiai kultúrmegbízottja. Mölzer először a kilencvenes évek elején próbált meg Aula címmel szélsőjobboldali lapot kiadni, kevés sikerrel, ráadásul hogy, hogy nem, véletlenül becsúszott a lapba egy holokauszttagadó írás. Az ügynek azonban volt következménye, a lapot a bíróság elítélte, ráadásul egy Mölzerék szerint „sztálinista” törvény alapján, amely a második világháború óta tiltja nemzetiszocialista pártok és orgánumok újbóli felbukkanását. 1997-ben jött létre a német yuppie-náci Junge Freiheit mintájára a Zur Zeit, amely tulajdonosi és személyi kapcsolatokkal kötődik az FPÖ politikusaihoz, így Grasser pénzügyminiszterhez és John Gudenus FPÖ-képviselőhöz, aki történetesen a lap egyik kiadója.

A hétvégi míting egyik főszónoka Alsó-Ausztria FPÖ-vezetője, Barbara Rosencranz volt, akinek a férje nem Guildenstern, hanem Horst Jakob Rosencranz neonáci exaktivista, korábban az osztrák Nemzeti Demokrata Párt (NDP) és más alkotmányellenes kis pártok, illetve külföldiellenes aláírásgyűjtések szervezője, a Fakten című szélsőjobbos lap szerkesztője. A női egyenjogúság jegyében azonban Barbara saját jogán is szerepel Az osztrák szélsőjobboldal kézikönyve című kiadványban, mégpedig „a szélsőjobboldal és a Szabadságpárt közti prominens kötőkapocs”-ként. Barbara a találkozón arról beszélt, mennyire örül, hogy olyan emberekkel tölti a hétvégéjét, akik „nem csatlakoztak a főáramlathoz”, ehelyett „önállóan és szabadon gondolkodnak”. Ilyen önálló és szabad egyéniség volt például Lothar Höbelt történész és FPÖ-tanácsadó, aki fájlalta, hogy ma már nem lehet négereknek nevezni a feketéket.

A Zur Zeit publicistáinak köréhez tartozik a tekintélyes konzervatív Alois Mock exkülügyminiszter, Ernst Nolte történész, Alain de Benoist francia neoguru éppúgy, mint német és osztrák náci „nemzeti forradalmárok”, valamint a magyar Cs. István MIÉP-elnök, akinek egyik antiszemita írását idén júliusban közölte a Zur Zeit. A főbb gondolatmenet, headline-okban: Európát 1945 óta zsidó világ-összeesküvés kolonizálja, a zsidók a világ pénzügyi rendszerének alakítói, ők és az amerikaiak kényszerítik az európaiakat egyesülésre, még a volt jugoszláviai NATO-bevetések is Izrael érdekét szolgálják, és persze ezek irányították az FPÖ kormányzati részvétele elleni nemzetközi hisztériát is. (Közérdekű felhívás: megkérem a Zur Zeit-es kollégákat, legközelebb közlés előtt konzultáljanak a szerző kezelőorvosával, gyógyszerészével. Köszönöm.)

A Zur Zeit még 1997-ben közölte Robert Prantner teológus antiszemita véralgebráját arról, hogy egyszer a zsidók is kérhetnének bocsánatot az általuk elkövetett rituális und keresztényellenes gyilkosságokért. Az államügyészség akkor nem lépett, mivel nem látta bizonyítottnak az uszítást, idén januárban azonban egy év felfüggesztett szabadságvesztésre ítélték Hans Gamlich Zur Zeit-szerzőt, amiért egy 1999-es írásában „nagy szociális forradalmárnak” nevezte Adolf Hitlert, Rudolf Hesst pedig „bátor idealistának”. Gamlich ezen túlmenően „szükséges önvédelmi preventív akcióként” jól megvédte a második világháborút, és közölte, hogy a holokauszt hatmillió áldozata „dogma” és „mítosz”, hiszen ciklon B-vel fizikailag lehetetlen volt annyi zsidót megsemmisíteni.

Ami esetleg minőségi különbség Ausztria és Magyarország között, az az, hogy míg az osztrák belügyminisztérium jelentéseiben holokauszttagadása miatt szerepel a Zur Zeit című lap, addig a magyar Nemzetbiztonsági Hivatal éves jelentésében keresve sem találnánk nyomát Cs. István hetilapjából, mondjuk, a következő idézetnek: „David Irving tudományosan bizonyította, hogy nem voltak Auschwitzban tömeggyilkoló gázkamrák.” (Szőcs Zoltán: Harc a józan ész ellen, Magyar Fórum, 2000. ápr. 27.). A szerző szerint az áldozatok számát „az üzlet érdekében” hamisították meg, na kik? Talált. Az Antiszemita közbeszéd Magyarországon 2000-ben című remek kis kötet egyébként bőven dokumentálja Cs. Istvánék nyilas hetilapjának publicisztikai munkásságát, amelyből kiderül, hogy némely cikkükhöz képest ifj. Hegedűs felebaráti gyűlölködése maga a humanizmus.

A magyar alkotmányvédők számára azonban a szélsőjobboldal Cs. Istvánéktól jobbra kezdődik, valahol a Martens bakancsok és a nullásgépek világában: az igazság (és élet) odaát van.

Van még egy jelentős különbség Ausztria és Magyarország között: a nyilvánosság Lajtán túli állapota, működőképessége állandó elhatárolódásra kényszeríti a kormányzó demokratákat, köztük és legelsősorban is Schüssel kancellárt, aki érdekes módon soha nem mondana olyat, hogy a francia elnök sem Le Pentől való elhatárolódásokkal kezdi a napját – talán mert tudja, hogy az állítás nem igaz, a francia jobboldal semmilyen közösséget nem vállal a neofasiszta Nemzeti Fronttal vagy a festői szépségű Kranichberg prominens vendégével, Bruno Mégret-vel, a rivális Nemzeti Republikánus Mozgalom vezetőjével.

Aztán: európai miniszterelnök nem nyilatkozza egy bekezdésen belül azt, hogy egyrészt a szélsőjobb antiszemita, tehát nem lesz együttműködés vele, másrészt semmilyen koalíciókötés nincs és nem is lesz kizárva. Pláne hogy pártelnöke pár napra rá határozottan azt nyilatkozta: de igen, ki van zárva. (Jó lenne hinni Pokorni Zoltánnak, de ő volt az, aki még az 1998-as kampányfinisben is határozott „nem”-et mondott a kisgazdákra.) Sehol Európában miniszterelnök nem hagyta volna szó nélkül, hogy egy parlamenti párt vezetője mély megértéssel viseltessen a civilizációnkat fenyegető fundamentalista terror iránt, és az áldozatokat hibáztassa a merényletért.

Európai konzervatív párt nem a sajnálatos EU-kényszerrel indokolná a nyilasokkal való koalíció elképzelhetetlenségét. S tudtommal nincs olyan európai konzervatív miniszterelnök, aki annak érdekében, hogy tőle jobbra már ne legyen párt, elmegy egészen odáig – hogy aztán már megkülönböztetni se lehessen attól, akinek a retorikáját és szavazóbázisát ily módon le akarta nyúlni.

Még az sem kizárt egyébként, hogy ily módon választást is lehet nyerni ebben az országban – csak a győzelem árába rossz belegondolni.A szerző újságíró, az Élet és Irodalom szerkesztője