Dráma a palesztinai színpadon

A képviselők azonban követelték, hogy a bizalmi szavazásnak az egész kormány vesse magát alá. Arafat ezt el akarta kerülni: tartott tőle ugyanis, hogy a többség nem fog a kormánynak bizalmat szavazni. Amikor kiderült, hogy előérzete nem csalta meg, cselhez folyamodott: lemondatta a kormányt, és megígérte, hogy két héten belül új kabinet összetételére tesz javaslatot. A palesztin, sőt az összarab történelemben még nem fordult elő (talán Libanon kivételével), hogy a parlament demokratikus eszközökkel a hatalom gyakorlóját eredeti álláspontja ilyen látványos megváltoztatására késztesse.

Ezzel azonban nem oldódott fel a feszültség. Egyáltalán nem bizonyos ugyanis, hogy a parlament bizalmat szavaz az új kormánynak. Főleg, ha Arafat nem nevez ki az élére egy miniszterelnököt, aki a napi politikát irányítaná, míg Arafat inkább csak jelképes feladatot töltene be és „a történelmi dimenziójú stratégiai problémákkal” foglalkozna. Egyelőre semmi sem utal rá, hogy Arafat erre kész lenne. Éppen ezért utazott Kairóba Abu Mazen (Muhammad Abasz) – a miniszterelnöki poszt legesélyesebb várományosa – és Muhammad Dahlan, a palesztin biztonsági szolgálat volt vezetője. Megkérték Hoszni Mubarak egyiptomi elnököt, vesse latba befolyását, és győzze meg Arafatot egy miniszterelnök kinevezésének szükségességéről.

A vezetéssel szembeni növekvő elégedetlenségre mind több jel utal a palesztin és az arab sajtóban. Az egyik legmarkánsabb jelzés Nabíl Amer bíráló cikke a Palesztin Nemzeti Hatóság hivatalos lapjában. Az 50 éves politikus a Fatah-mozgalom egyik vezetője, a moszkvai palesztin nagykövet, majd Jasszer Arafat főtanácsadója, később a palesztin kabinet tagja volt. Politikai nézeteltérések miatt négy hónapja lemondott tisztségéről. Cikkében nemcsak általában, hanem Arafatot megnevezve bírálja a palesztin vezetés politikáját és különösen a Clinton-béketerv elutasítását a két évvel ezelőtti Camp David-i konferencián. „Kétévi vérontás után most épp azt követeljük, amit akkor elutasítottunk, de most már nem érhetünk el – írta Amer. – Hányszor fogadtuk el a kompromisszumos javaslatokat, azután elutasítottuk, majd újra elfogadtuk őket? Hányszor követeltek tőlünk olyasmit, amit megtehettünk volna, de nem tettük meg? Később pedig, amikor a megoldás már nem volt elérhető, végigbarangoltuk a világot, remélve, hogy megkapjuk, amit felajánlottak nekünk – csak hogy rájöjjünk, hogy elutasításunk és beleegyezésünk között megváltozott a világ”.

Nabíl Amer a palesztin hatóság lefizethetőségét is bírálja és az öngyilkos merényletek megszüntetésére szólít fel. A Londonban megjelenő el-Hayat arab lapban megjelent cikkében Amer kifogásolta a Clinton-javaslatok elutasítását, aminek következtében „a palesztinok elvesztettek mindent, amit a politikai folyamat során elértek”, és a palesztin vezetés „csak azzal büszkélkedhet, hogy a világ minden szerencsétlenségét zúdította a palesztin népre”.

Amer gondolatait az öngyilkos merényletekről megerősítette az Amerikában élő palesztin egyetemi tanár, Edouard Szaid: „A palesztinok nagy hibát követtek el a fegyveres akciók megindításával, mert ezzel szabad kezet adtak Izraelnek az intifáda elfojtásához.”

Figyelemre méltó, hogy a legutóbbi robbantásos akciókat megelőzően hat héten át szüneteltek az öngyilkos merényletek. Móse Jahalon izraeli vezérkari főnök úgy véli, hogy ez az izraeli megtorló akciók eredménye. Palesztin vezetők szerint ez annak a jele, hogy a palesztin társadalom hajlik az intifáda taktikájának újragondolására. Edouard Szaid egyébként úgy véli, hogy Arafat napjai a palesztin vezetés élén meg vannak számolva. Lemondását vagy eltűnését valószínűleg csak két ember akadályozhatja meg: Bush elnök és Saron miniszterelnök. Minél erélyesebben fogják követelni Arafat eltávolítását, annál inkább Arafat köré csoportosulnak a palesztinok, és annál kevésbé meri bárki is a palesztin vezetők közül elfoglalni Arafat helyét. De lehet, hogy éppen ez Saron célja. Hiszen amíg Arafat a helyén marad és a palesztin vezetés terrorizmussal vádolható, addig el lehet kerülni az érdemi tárgyalásokat. Ha viszont érdemi tárgyalások kezdődnének el, Saronnak megoldási javaslatokat kellene tennie. Ezek célja – Bush elnök értelmezésében is – nem lehet más, mint az önálló és életképes palesztin állam megalakulása. Akkor inkább maradjon minden úgy, ahogy van.