Drága a cukor; a többi csak vatta

Napokon belül az interneten olvashatjuk, mi is van a Kia autógyárral kötött szerződésben. Illetve már tudjuk, hiszen egy kis lap vagy egy hónapja nyilvánosságra hozta a kiszivárogtatott anyagot, így csak ellenőriznünk kell, valóban azokat a megalázó feltételeket fogadtatta-e el annak idején Rusko a kormánnyal. ĺgy valószínűleg különösebb cirkusz sem lesz a közzétételből, hiszen a békát annak idején egyszer már lenyeltük. Inkább Bárdos Gyulának adjunk igazat, aki szerint a parlamenti demokrácia győzött, amikor Pavol Ruskónak nem sikerült eltitkolnia, mi mindent volt hajlandó feláldozni a szenzáció érdekében. Ennél sokkal érdekesebb az aktuális zsolnai helyzet, főként az, amint Robert Fico látványosan eltávolodik a telekspekulációba keveredő Fedor Flašíktól és ezzel saját alelnökétől, Monika Beňovától is. A legnagyobb ellenzéki párt a nyári uborkaszezon helyett jókora belső válságba keveredett, és ennek megoldása sokkal komolyabb feladat lesz számára, mint a reform nehézségeit és a kormány hibáit kihasználva a népszerűség ápolgatása.

Sokaknak feltűnt az a hír is, amely szerint Franz Fischler főbiztos az uniós cukorrendtartás alapos reformjára tett javaslatot. Épp ez a termék az, ahol a leglátványosabban nyilvánult meg a garantált uniós felvásárlási árak hatása. Ennek nyertese a mezőgazdaság és az élelmiszeripar, amely ugyan hangosan aggódott a csatlakozás miatt, most viszont csendes elégedettséggel teszi zsebre a többletbevételeket. Vesztesei viszont a fogyasztók; 40 korona fölé emelkedett a cukor ára. De nem sokáig, mivel Fischler továbbra is kitartóan küzd a 35 évvel ezelőtt csodát jelentő, de mára értelmetlen, fosszíliává merevedett Közös Agrárpolitika (CAP) reformjáért. Ennek része lenne a cukor garantált felvásárlási árát 40 százalékkal csökkentő változtatás is, amely ezt az ágazatot nálunk is újra visszatérítené a normális piaci viszonyok közé.

A héten egy lap kielemezte, hol tart a bérek megduplázásával kapcsolatos ígéret teljesítése. Ismert politikai anekdota, hogy Dzurinda annak idején azért vált a formálódó Kék Koalíció szóvivőjévé, mert a pártvezetők közül egyedül ő volt képes demagógiában felvenni a versenyt Mečiarral. Ennek egyik klasszikus példájává vált a négy év alatt megduplázódó bérek beígérése. Azóta hat év telt el, ám az 1998-as 10 ezer koronás átlaghoz viszonyítva a 15 ezer koronás átlagbér csupán 50 százalékos emelkedés. A pénzügyminisztérium óvatosnak számító becslése szerint Dzurinda második ciklusának vége felé 18 ezer korona várható, de egyes banki elemzők akár az ígéret teljesítését, vagyis a 20 ezer koronát is valószínűnek tartják. Józanul gondolkodó ember persze az 1998-as bejelentést egy pillanatig sem vette komolyan. Tulajdonképpen még hálásak is lehetünk Dzurindának, hogy nem ragaszkodott dogmatikusan politikai ígérete betartásához. Ezt ugyanis csak hiperinflációval lehetett volna teljesíteni, ami nem hozott volna semmit a konyhára, ráadásul teljesen elértéktelenítette volna megtakarításainkat. Ennél sokkal érdekesebb a prognózis azon része, amely szerint a pénzügyi és a távközlési szektor mellett a gépiparban és az elektronikai iparban számítanak az átlagosnál jóval gyorsabb jövedelememelkedésre. Vagyis a jó jövedelmi lehetőséget jelentő, de eléggé zártnak tekinthető két ágazat mellett most olyanok lesznek soron, amelyekben sokkal könnyebb érvényesülni és helyet találni. Sőt a banki elemzők attól tartanak, hogy a bérek emelkedését akár a jól képzett szakemberek hiánya is befolyásolhatja. Ez akár pályaválasztási tanácsnak is tekinthető a fiatalok számára.