Djindjics után és nélkül

Az utca másik oldalán, pontosan a kormányépülettel szemben – igaz, több hetes – falfirkák éltetik azt a Szljivancsarin tábornokot, aki a horvátok elleni szerb katonai hadműveleteket irányította, és akit a Djindjics-kormány készült kiadni Hágának. Márpedig ez egyáltalán nem tetszik a szerb társadalom jó részének.

A temetésen ott szorongott Belgrád (és az ország) európai fele. Az a fele, amely – részben a gyilkosság hatására rájött, hogy az ország demokratizálódása és európai értékrendje mennyire törékeny. A tömeg, a Balkánon eléggé szokatlan módon, teljesen csendben figyelte, ahogy a katonai autóra helyezett koporsó és a gyászolók elhaladnak. Csupán mobiltelefonok és a levegőben elhúzó katonai helikopter törte meg a csendet. Az utóbbi időben hazájában meglehetősen népszerűtlen Djindjics számukra pótolhatatlannak tűnik.

De nemcsak számukra. Diplomáciai körökben sem tudják elképzelni, hogy ki lenne képes átvenni az ötvenegy éves politikus örökségét. A 2000. október 5-i gyors és békés lefolyású forradalom óta a hatalmi spirált építő Djindjics épp a minap szabadult meg két legfontosabb riválisától, Vojiszlav Kostunica volt szövetségi elnöktől és Miroljub Labusz volt gazdasági miniszterelnök-helyettestől, aki most G17+ néven a leghíresebb gazdasági agytrösztből gründolt pártot magának. Djindjics remekül, de autokrata módon használta a Milosevics által kiépített adminisztrációt és briliáns módon tartotta meg a 18 pártból álló kormánykoalíció rendkívül törékeny (2 mandátumos) többségét. Hol politikai eszközökkel, hol egyszerűen szavazatokat vásárolva politikai ellenfeleitől. Miután megszabadult két riválisától és sikerült megegyeznie Milo Djukanoviccsal Szerbia és Montenegró alkotmányos státusáról, Djindjics kezében összpontosult az összes végrehajtó hatalom. Elkezdhette volna a valódi politikai reformokat az országban. Ekkor érte a végzetes golyó.

A – korlátlan – hatalomnak ára van. Annak is, hogy a 2000. év folyamán a demokratikus átmenet viszonylag könnyen és vértelenül ment végbe. Köszönhető volt ez egyebek között annak az állítólagos megállapodásnak, amelyet Djindjics kötött a rendőrséggel és a hadsereggel – elsősorban Milorad Lukovics „Legijával”. Ez a megállapodás nagyban segített az akkor demokratikus ellenzéknek, hogy nyugodtan szállítsák vidékről a tüntetőket a fővárosba, nem tartva az elit alakulatok fellépésétől. A rendszerváltás után a demokratikus erők politikai csatározásai s a nagy sebességű és sikeres gazdasági reformok mellett mintha megfeledkezni látszottak volna arról a maffiáról, amely szinte árnyékkormányként szívja az ország vérét. Az elszegényedett országban szinte kizárólag a háborúkban meggazdagodott félkatonai szervezetek vezetőinek van (óriási) vagyona, ráadásul a Milosevics-rezsim legalizálta ezeket a félkatonai szervezeteket és tolerálta vezetőik fegyver-, drog- és egyéb üzelmeit. Ennek fejében – mint jól szervezett bűnbandák – végezték a Milosevics-rendszer számára a piszkos munkát. ĺgy lehetett például a merénylet kitervelésével gyanúsított „Legija” Milosevics idején a vörös sapkás elit alakulat teljhatalmú főnöke és a mai napig a belügyminisztérium ezredese. A maffia elhíresült hatalmi összeköttetései így értelemszerűek, a kérdés csak az, mennyire értelemszerű attól a rendőrségtől várni a gyilkosok elfogását, akik Milosevics idején privilegizált státussal rendelkeztek, és eddig ugyanezen személyeket védték. Ráadásul „Legija” jó kapcsolatokat ápolt azoknak a katonai vezetőknek a többségével, akik rajta vannak a hágai bíróság kiadatási listáján. Mi több, „Legija” alig egy hónapja nyílt levélben nevezte a szerb kormányfőt árulónak, amiért több volt katonai vezető kiadatását tervezte Hágának.

A merénylet rámutatott a szerb politika és a társadalom visszáságaira. Semmiképpen sem szokványos, ha a merénylet után pár órával kormánykommüniké (nem pedig a rendőrség) nevezi meg a gyilkosság kitervelőit és végrehajtóit. A merénylet egyik érdemi szerzője, Sztojanovics „Siptar” házának rendőri buldózerrel való lerombolása is inkább egyfajta erőmutogatás, amely inkább árulkodik gyengeségről, mint valódi erőről. A belgrádi tömegek temetési csendje sokkal inkább hoz reményt ebben a helyzetben. Félő azonban, hogy a merénylet utáni megdöbbenés nem lesz képes hosszú távra összekovácsolni a szerb (politikai) egységet, és rövidesen szétesik a törékeny demokratikus parlamenti egység.

Ebben az esetben a gyilkosok valóban elérik céljukat. Politikai egység nélkül sem a jól szervezett maffiával nem lesz könnyű felvenni a küzdelmet, de a politikai és gazdasági reformokat is sokkal nehezebb lesz elkezdeni és folytatni. A nehéz sorsú balkáni ország jóval nagyobb odafigyelést és szolidarást igényel, mint valaha bármikor.