Dicséret a kocsmában

Semmi másról nem rebegek itt, csak éppen arról, kedveseim, hogy tessék egyszer s mindenkorra abbahagyni a zsidózást. A zsidó ugyanis nem szitokszó, még ha egyesek előszeretettel használják is így. Újfasisztáknak és mosott agyú nemzetvédőknek a kritikus pillanatban azt ajánlom, mondják azt: magyar. Vagy ordítsák azt, hogy él. Beválik. Garantált terápia. Verjék és gyűlöljék és köpjék saját magukat nyilvánosan. Ha már egyszer ütni kell. Ha már mindenképp kell egy bűnbak, akin levezethetik a saját kis tyúkszaros életük kudarcai okozta frusztráltságot. Ott, ahol már Radnóti Miklós irodalmi értékét is aszerint ítélik meg, hogy Mózest hitte-e vagy sem, ott, ahol egy Egon Ervin Kischre sajnálkozóan cinikus fölénnyel tudnak legyinteni: jól írt, de zsidó, ott, ahol már arról beszélnek: nem volt Dunába lövés, nem volt holokauszt, nos, ott én zsidó szeretnék lenni. Persze, amint Esterházy Péter (katolikus, nyugi) is írja: nem lehet. Ebbe születni kell. Ugyanakkor ez a szó semmit sem jelent! Mint ahogy magyarnak, szlováknak, cigánynak is születni kell, de főleg embernek. Ja, és nem is kell. A csőcselék mutogat, így azonosítja önmagát. Nem is magát, a saját koszos lelkiismeretét, a hazugságait igazolja. Azzal, hogy a másik más. Mindenki egy legyen és legyünk sokan. Akkor bátrak vagyunk és jól megy nekünk. Hát persze. A holokauszt relativizálóinak és tagadóinak a végső érve mindig az: de ők is öltek és ölnek. Hölgyeim és uraim, dobjuk el ezt a hazug és ócska vélekedést. Mellesleg: egy gyilkosságot mikor tesz jóvá egy másik gyilkosság? Nem. Nem és nem. Tessék elolvasni Konrád Györgytől a Kerti mulatságot, vagy tessék megnézni Szabó István A napfény íze című filmjét. Tessék, kedves antiszemiták, ha egyáltalán tudtok olvasni, ezek után lehet sírni, és lehet önmagatokat szégyellni jó mélyen, egészen a föld alá. A múltkor egy kocsmában lezsidóztak. Azt hiszem, életemben nem kapok többé ekkora dicséretet.