Délen a helyzet változatlan

A napokban mi is ilyen fura jelenség szemlélői lehettünk, amikor egy pártról, ami kettészakadt, útközben derült ki, hogy tulajdonképen még egy. De miközben a sajtómunkások a fejüket kapkodva próbálták követni az események turbulens változását, napról napra inkább a megdöbbenés és az értetlenség ült ki az arcukra, miközben laptopjuk felett görnyedve szemlézték a néha egymásnak ellentmondó nyilatkozatokat.

Külön szánalmas volt nézni, ahogy Forró Krisztián és Sólymos László párbajt vívott a médiában versenyezve, bizonygatva, hogy kinél van több bevethető hidas politikus. Az egészre végül a Szövetség június 5-i sajtótájékoztatója tette fel a koronát, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy teljesült Berényi akarata, és az Összefogáson túl már csak zoknibábok maradtak a platformokban.

Négyszázezer, na jó, legyen kétszázötvenezer – ennyi felvidéki magyar szavazataiért, tokkal-vonóval, mozgalmakkal és látszatpártokkal meg platformokkal egyetemben majdnem hat, de mire ezt a gondolatsort befejezem, talán már hét szubjektum fog versengeni az elkövetkező parlamenti választás során.

Annyi biztos, hogy a szétaprózódás folyamata inkább tűnik egy kétségbeesett, mint inkább felelőségteljes „divatnak”, ami csak nem akar kikopni a szlovákiai magyar politikusok fegyvertárából. Néha úgy érzem, a mi politikusainknak nagyobb szükségük van kapcsolati tanácsadóra, mint kampánymenedzserre – vagy belegondolva, inkább mindkettőre, mert kell az a menedzser is. Másfél évtized alatt az az egység, ami a rendszerváltás és a mečiari éra hullámzó, vészterhes és bizonytalan időszakán átsegítette a felvidéki magyarokat, teljesen szertefoszlott.

Külső szemlélőként egyre inkább tűnik valamiféle túlélési stratégiának, hogy összetartás helyett lassan minden egykori csapatjátékos külön útra lép, és inkább próbálja meg egyedül vagy csak kis csoportban átvészelni a következő választásig hátralevő időt. Egyre elcsépeltebbek és elhasználtabbak az olyan kijelentések, hogy „egységesek vagyunk” meg „erősek vagyunk”. Mindeközben nem született olyan közvélemény-kutatás, amelyik a parlamentbe jutás küszöbe fölé mérné bármelyik magyar pártot. Már-már alig leplezik, hogy a három százalékra meg az ezzel járó pénzre, a nyers túlélésre játszanak.

Maradnak az ad hoc szövetségesek, mint az új Hídnak a Dzurinda-féle Kékek, a politikai jokerlapok, mint Gyimesi György, vagy a súlytalan szövetségesek. De ismét és unalomig recitálva csak egy kérdést tennék fel az uraknak: mi lesz a választópolgárral?