Dayton és Bécs

Nem lesz könnyebb dolga Martti Ahtisaarinak, a koszovói státustárgyalásokat lebonyolító ENSZ-megbízottnak, mint a már legendává vált amerikai diplomatának, Richard Holbrooke-nak, aki tető alá hozta a Boszniával kapcsolatos daytoni békemegállapodást. Az idő sürget, Ahtisaari hamarosan felkeresi Belgrádot és Pristinát, majd Bécsbe költözik, ahol a tárgyalásokat tartják. Ezek időtartamát az – optimista – ENSZ egy évre tervezte, ami a laikusok számára is érzékelteti, milyen bonyolult a feladat. Holbrooke annak idején valósággal kikényszerítette – ha kellett, kőkeményen, fenyegetőzve – a daytoni békét, amely nem volt tökéletes, de jobbat senki sem tudott. Ahtisaarinak is ki kell majd kényszerítenie a végleges kompromiszszumot, de kérdés, tud-e hasonlóan kemény lenni. Talán annyival mégis könnyebb lesz a dolga, hogy az ő egyik partnere nem Milosevics lesz.

Szerb oldalon az utóbbi két napban két fontos dolog történt. A belgrádi kormány jóváhagyta saját tárgyalási platformját, hangsúlyozva: az állam legfontosabb kérdéséről van szó, ezért reméli, a kilencpontos határozatra a honatyák egyhangúlag áldásukat adják a hét végén. Nincs a dokumentumban semmi meglepő, megismétli, amit eddig is tudtunk: Szerbia továbbra is saját tartományának tekinti a gyakorlatban 1999 júniusa óta ENSZ-igazgatás alatt álló Koszovót, amelynek azóta saját parlamentje, kormánya és államfője is van. A maximum, amit Belgrád hajlandó megadni Koszovónak, az az „autonómiánál több, a függetlenségnél kevesebb” elv alapján születendő valami, amire példát a jelenlegi nemzetközi gyakorlatban aligha találunk. A patthelyzet máris adott, hiszen a koszovói albánok azt tekintik tárgyalási alapnak, hogy számukra a teljes függetlenségnél kevesebb nem fogadható el.

A másik fontos dolog Borisz Tadics szerb államfő időzített, háromnapos látogatása Moszkvában. Azt mondta, ha az albánok nem mondanak le a Koszovó függetlenségét célzó törekvéseikről, akkor a tartományban újabb fegyveres konfliktus robbanhat ki. Ezt nem lehet másként értelmezni, mint fenyegetőzésnek, még akkor is, ha az egyik legelismertebb szerb demokrata mondta – ő volt az egyetlen belgrádi vezető, aki elment Srebrenicába megkövetni az áldozatok hozzátartozóit. Még akkor is, ha a Koszovóban állomásozó nemzetközi erők bizonyára képesek lennének megakadályozni egy újabb konfliktust. Putyin természetesen teljes mellszélességgel kiállt Belgrád mellett, hangoztatva, a nemzetközi jog megsértése lenne a szerb állam határainak megváltoztatása. Mást nem is lehetett tőle várni, egyrészt mert ő a nagy szláv testvér, másrészt ugyanezt hangoztatja Csecsenfölddel kapcsolatban. De a véleménye nem hagyható figyelmen kívül, Oroszország tagja a hathatalmi balkáni összekötő csoportnak, amely kidolgozta a koszovói státustárgyalások játékszabályait-alapelveit.

Mindez sejteti: Koszovó ügyében a nagyhatalmi viták, feszültségek sem zárhatók ki – több amerikai diplomata mondta azt, hogy a népakaratot – az albánokra gondoltak – sem lehet figyelmen kívül hagyni a rendezés során. Sőt valószínű: mivel az albánok és a szerbek úgysem fognak engedni egymásnak, majd a nagyhatalmak döntik el, mi a jó nekik.