Damaszkuszi búcsú Libanontól?

Libanon még néhány évtizede a szélesebb térség egyik legvirágzóbb országa volt, Bejrút pedig a Közel-Kelet pénzügyi központja. Az ország területe már évezredek óta kereskedelmi utak kereszteződésén fekszik, így voltak hagyományok, amelyekre lehetett építeni. Az érdekes geográfiai tényezőknek ezzel nincs végük, hiszen az ország például a turizmus szempontjából is nagyon kedvező klímájú, és gazdag történelmének köszönhetően bővelkedik kulturális és régészeti látnivalókban.

Csakhogy a kedvező fekvésnek az előnyök mellett hátrányai is vannak. Több évszázadon keresztül minden jelentős közel-keleti hatalom igyekezett kiterjeszteni ellenőrzését a mai Libanon területére, márpedig ez nem a nyugalom záloga sehol a világon. Miután a Török Birodalom a XVI. században elfoglalta a térségbeli entitásokat, több évszázadra pangásnak indult az ottani helyzet. Nagyon komoly változás az első világháború alatt következett be, miután a Török Birodalom összeomlott. A stratégiailag és gazdaságilag is fontos térséget szinte minden győztes hatalom prioritásaként kezelte, de végül Nagy-Britannia és Franciaország osztozott a Közel-Kelet döntő többségén. Az osztozkodásban egyébként nem kis része volt a még a világháború alatt megkötött titkos egyezményeknek, amelyek de facto felosztották a térséget a nagyhatalmak között. Végül, de nem utolsósorban az 1916-ban megkötött Sykes-Picot-egyezmény alapján – kisebb módosításokkal – Szíria és Libanon Franciaország, Irak és Palesztina pedig Nagy-Britannia mandátumterülete lett; ez viszont gyakorlatilag gyarmati státust jelentett.

A meggyengült franciák a második világháborút követően, 1945–46-ban vonultak ki a két országból, másfelé (Észak-Afrika és Délkelet-Ázsia) csoportosítva forrásaikat. A világégés utáni időszakban – bár nem minden fegyveres konfliktus érintette – Libanon élete szorosan összefonódott az arab–izraeli háborúkkal és a palesztinokkal. Az ország sorsa fokozatosan kezdett igazán rosszra fordulni. Az arab országok vereségét követően az úgynevezett hatnapos háborúban (1967) a Palesztin Felszabadítási Szervezet előbb Jordániába helyezte át székhelyét, majd miután a jordán hatóságok 1970-ben kiűzték, Dél-Libanonba vonult át. Ott aztán konfliktusba került az ottani keresztény milíciákkal, majd mivel támadásokat intézett Izrael északi területei ellen, az izraeliekkel is. Izrael válaszul elfoglalt egy vékony, 10 kilométeres sávot Dél-Libanonban, majd ENSZ-csapatok is érkeztek a felek közötti zónába. Csakhogy mindezek a lépések is kevésnek bizonyultak arra, hogy sikerüljön megakadályozni a támadásokat az északi, izraeli területek ellen. A helyzetre reagálva 1982-ban Izrael hadműveletet indított a PFSZ libanoni állásai ellen, majd a hadisikerek után körbevette a szervezet bejrúti főhadiszállását (ebben a hadműveletben lett egyébként híres a jelenlegi izraeli miniszterelnök, Ariel Saron is). Bár a PFSZ-t sikerült kiszorítani Libanonból (Jasszer Arafat Tuniszba tette át főhadiszállását), Libanon teljesen a polgárháborúba süllyedt, amely egészen 1990-ig tartott. Szíria bár Bejrútból kivonta egységeit, mégis jelentős erőket hagyott Libanonban, így az ország sorsára döntő befolyással bírt.

A polgárháború lezárása nem hozott stabilitást Libanonnak, hiszen jelentős területein továbbra is Szíria, valamint különféle terrorista szervezetek – köztük a Hizballáh – gyakoroltak befolyást. Ráadásul a déli területeken egy sávot továbbra is Izrael tartott megszállva. Az izraeli megszállás célja elméletileg az lett volna, hogy megakadályozza az Észak-Izrael elleni támadásokat, ám a különböző támadások következtében túl sok zsidó katona halt meg Dél-Libanonban, ráadásul a jelenléttel a kívánt területek biztonságát sem sikerült teljesen garantálni, mert a terrorista szervezetek egyszerűen „átlőtték” a szűk sávot rakétáikkal. Mindezek hatására Izrael úgy döntött, kivonja katonáit Libanonból. Bár senki nem várta volna a keményvonalasnak tartott Ariel Sarontól, de éppen ő volt az, aki 2000-ben végrehajtotta a kiürítést. Ezek után formálisan a szíriai egységeknek is távozniuk kellett volna Libanonból, de ez nem történt meg. Ennek több oka is van. Az egyik legfontosabb, hogy Szíria befolyása a térségben az elmúlt 10-15 évben folyamatosan csökkent: miután Egyiptom, Jordánia és részben a palesztinok is megegyeztek Izraellel, Damaszkusz izolálódni látszik, és egyértelműen Izrael „legproblémásabb” szomszédja. Ráadásul a török–izraeli együttműködés szintén Szíria pozícióit gyengíti, s a szíriai haditechnika színvonala és hatékonysága is jelentősen csökkent.

Mindezek következtében Damaszkusz ragaszkodik legalább a libanoni jelenléthez, befolyáshoz. Ezenkívül vannak bizonyos szíriai történelmi igények is Libanon irányában, és Szíria Izraelhez viszonyított stratégiai pozíciója is kedvezőbb, ha katonákat állomásoztat libanoni területen. Mindezeken kívül természetesen figyelembe kell venni a presztízsokokat is, hiszen Szíria az olyan arab országok (nem kis) csoportjához tartozik, amelyek dominanciára törekednek az arab világon belül. A legutóbbi fejlemények alapján azonban úgy tűnik, egyre problémásabb Szíria libanoni jelenléte. Az erős amerikai és francia nyomáshoz már csatlakozott az arab világ nagy része is, s ez erkölcsi és presztízsokok miatt fontos tényező. Mindezek ellenére azonban nem szabad azt hinni, hogy a szíriai katonák libanoni állomásoztatása az elmúlt hetek alapján már lefutott mérkőzés. Ráadásul Libanonban rendkívül törékeny a belső egyensúly, amely könnyen felborulhat. Mindenesetre azért úgy néz ki, valami mégis történik a Közel-Keleten.

A szerző külpolitikai elemző