Cunami, illúzió nélkül

Példátlan mértékű nemzetközi szolidaritásnak és segítőkészségnek lehetünk tanúi a nyolc dél- és délkelet-ázsiai országot sújtott természeti katasztrófa után. A nemzetközi együttérzés ilyen markánsan 2001. szeptember 11.-után sem mutatkozott meg – igaz, a kettő nehezen hasonlítható össze, bár mindenki ezt teszi.

Ha a szörnyű tragédiának lehet valami pozitív hozadéka, akkor az, hogy úgy tűnik, mintha ébredezne a fejlett világ lelkiismerete. Persze ez is benne van, mármint őszinte együttérzés, de a tapasztalat azt mutatja: minden vezetői megnyilvánulást ezúttal is a politikai érdekek motiválnak. Az utóbbi évtizedben több, a mostani katasztrófával minimum azonos nagyságrendű tragédiák sorozata történt a világban, de a nemzetközi lelkiismeret nem szólalt meg. Gondoljunk a hutu–tuszi népirtásokra, arra ami most is történik Kongóban, a szudáni Darfúrban stb. Ezért is merül fel az emberben a kérdés, talán cinikusan, de nem indokolatlanul: ha most nincs annyi külföldi áldozat – főleg európai turisták –, ha a katasztrófa a szegény országoknak nem azokat a területeit sújtja, ahová a fehér ember jár pihenni, indítottak volna-e ilyen „jóakarati versenyt” a fejlett államok kormányai?

Mellesleg: ezekben a kormányokban még fognak fejek hullani a cunami miatt. Markáns példa rá Svédország, ahol agyonbírálják a kabinetet a késve és rosszul szervezett mentés okán, hiszen az áldozatok száma miatt az ázsiai cunamit az eddigi legnagyobb svéd természeti csapásnak tekintik. Indonéziában az amerikaiak majd összetörik magukat nagy segítőkészségükben. Indonézia a világ legnépesebb muzulmán országa, s ez máris magyarázatot ad arra, miért mozgósította Bush a haditengerészet mellett még a papát és Bill Clintont is.

Szóval: ne legyenek illúzióink, a gazdagok segítségét nem az önzetlenség motiválja, de egyáltalán nem ez a lényeg, hanem maga a segítség, bármi legyen is az ösztönző erő. Holnap cunami-csúcskonferencia lesz Jakartában, a tragédia pozitív hozadékaként a világ vezetői vélhetően felismerték, hogy itt különleges segély- és újjáépítési programokra lesz szükség. Olyanokra, amelyek azon kérdések kezelésére is kiterjednek, amelyeket globalizációs problémák gyűjtőnéven szoktunk emlegetni, s amelyeknek a katasztrófa sújtotta országoknál óhatatlanul nagyobb területet kell majd felölelniük. ĺgy például a Világbank elnöke máris felvetette az adósságelengedés és -átütemezés kérdését.

Most már kár azon meditálni, hogy cunami nélkül mindez elegánsabb lett volna.