Csikorgás

Nem lehet azt elfelejteni! Nem bizony! Amikor hajnalban kinéztünk a marhavagon ablakán, dér csillogott a töltés oldalán rézsút dőlt bogáncsok szárain. Az ismerős bakterház falán még ott látszottak a sebtében átmeszelt feliratok, de az állomásépület léckerítése még a régi trikolór színeit vedlette. Arra még nem volt idő, hogy azt is átfessék. Zsebemben egy kenyérdarab, azt morzsáltam már hajnaltól, aludni úgyse tudtam volna. Hát ki tud aludni olyankor, mikor három év kényszermunka után hazafelé gurul vele a vonat?! Pista bátyám elaludt még Zólyomnál, anyám ott bóbiskolt a sarokban, húgom feje az ölében, a szomszédék Zsuzsija ráborulva, a hamvaskába kötött kis holmin. Milyen szép is volt az a gesztenyebarna haja! Két hónapra rá, hogy megjöttünk, lázba esett, aztán Szent Miklós napján már ástuk neki a sírt. Pali öcsém ott gunnyasztott a sarokban, álmodhatott, mert nyögdécselt valamit. Csak én voltam ébren. Lassan csikordult egyet a vagon, a gőzös tüdőbajos zihálással kihúzta a szerelvényt a gabonaraktárak felé a mellékvágányra, aztán nagyot zakkanva megállt. Jöttek a csendőrök, morogtak, káromkodtak, nem volt igen kedvük kidugni az orrukat se a hidegbe, de a parancs az parancs. Bent a vagonba mindenki egyszerre felpattant. Anyám meg Zsuzsika egymásra borulva sírtak, húgom fagyos álmos kis arcocskáját dörzsölgette. Hazaértünk! Haza, Gömörbe! Ebbe a kutya rögös, köves fődbe, ahol arany nem terem, de a konkoly néha magasabb, mint a búza. Csak már szegény apám nem jött haza. Tőle 43 januárjában kaptunk utoljára tábori képeslapot. Jó kedélyű, jóvágású, erős ember volt. Emlékszem rá, egyszer fogadásból a vállára vett négy zsák búzát és elvitte ötven lépésre. A lovakhoz is nagyon értett, a Csinossal meg a Szellővel elment ő is meghalni a Don kanyarba. Még az utolsó tábori lapja is megvolt sokáig, azt írta rajta, hogy szép ugyan a muszkatáj, de jobb otthon a muskotály. Ha van Isten, akkor onnan nézett ránk, ahogy kipocókoltunk a vagonból, koffert, hátizsákot, hamvaskába kötött kis holminkat visszük és megyünk hazafelé a vágányok mellett, hazafelé az októberi reggeli napsütésben, a nagy csendességben, amit egy korán kelő vörösbegy pittyegésének, meg didergő verebek csiripelésének hangja vidámított. Erre kezdett bele a bátyám a mindig megtartó zsoltárba: „Tebenned bíztunk, eleitől fogva...”