Csehországi magyarok

A csehországi magyaroknak, akik apró kivételektől eltekintve Szlovákiából a volt Csehszlovákia nyugati felében erőszakkal letelepített, illetve önként letelepedett magyarok, a II. világháború után soha nem volt semmiféle társadalmi, kulturális vagy politikai szervezete, amely bármiféle módon képviselhette vagy védhette volna érdekeit. A történelmi pontosság érdekében azt is meg kell jegyezni, nagyobb magyar szervezetek korábban, a monarchia vagy az első köztársaság idején sem működtek Csehországban.

Érdemes tehát megnézni, hogy magyar szempontból mi minden változott meg az elmúlt másfél évtizedben Csehországban, illetve milyen lehetőségei voltak egy csehországi magyarnak megélni magyarságát a kilencvenes évek elején, valamint napjainkban.

Tekintsük át elsősorban a tényeket. A kilencvenes évek elején mintegy 21 ezer magyar élt az akkori Csehszlovákia nyugati felében. Valamiféle magyar szervezetként csak két klub jöhet számításba: a prágai Ady Endre Diákkör, valamint a brünni Kazinczy Ferenc Diákkör. Magyar társadalmi életről beszélni nem lehet. Az anyanyelvi kultúrához való hozzáférést a Prágai Magyar Kulturális Központ Biztosította, ahol sajtót, könyvet, hanglemezt is lehetett venni, illetve meg lehetett rendelni. Csehország több vidékén a szlovákiai magyar lapokat is árusítottak. Több száz magyar könyv volt az egykori Karlovy Vary-i városi, illetve a sokolovi és a chebi járási könyvtárakban, ahol szép számmal élnek magyarok. Magyar iskola nem volt, de tény, hogy igény se volt soha rá, s nincs ma sem. A cseh állam és a média gyakorlatilag nem foglalkozott az itteni magyarokkal. A szlovákiai magyar média, az akkori Magyarország, s a magyarországi média olykor fel-felfigyelt ránk.

Másfél évtized után a legfájóbb – sok mindent meghatározó, eldöntő, és előre jelző – tény, hogy a magyarok száma a 2001-es hivatalos népszámlálás szerint mintegy 15 ezerre csökkent. Akár tetszik, akár nem szembesülni kell azzal, hogy a létszámcsökkenés a következő években is folytatódni fog. Nincs utánpótlás. A házasságok többsége nemzetiségileg vegyes, és a gyerekek döntő hányada sajnálatosan már nem tud magyarul, hogy a magyar öntudatról már ne is szóljak. Fiatalság, gyerekek nélkül pedig nincs magyar jövő Csehországban sem. Ezt a gyér szlovákiai magyar felhozatal, „emigráció” sem tudja pótolni.

Egy másik, s kissé másfajta probléma, hogy CSMMSZ-nek a mai napig sem sikerült megvetnie a lábát a nyugat-csehországi határvidéken, holott Karlovy Vary, Cheb és Sokolov környékén a népszámlálás eredményei szerint is több ezer személy vallja magát magyarnak. Ez az a vidék, ahol a háború utáni dél-szlovákiai magyar kitelepítettek utódai élnek. Rendkívül sajnálatos és fájó, hogy a velük, az „elfeledett magyarokkal” – ahogy Dobossy László fogalmazott egykoron – senki sem törődik igazán. Csak az ottani temetőkben nő a magyar feliratot viselő sírkövek száma.

Ugyanakkor pozitív tényező, hogy a CSMMSZ-nek ma már Prágán kívül Brünnben, Ostraván, Litomericében, Pilzenben és Teplicében működik helyi szervezete. A tagság száma valamivel több 500-nál.

A CSMMSZ az elmúlt másfél évtizedben Mírovban emlékművet állított Esterházy Jánosnak, a prágai reformátusokkal együtt rendbe tette Nebuzely községben három magyar református lelkész sírját, országos művelődési tábort szervez, évente ötször kiadja a Prága Tükör című folyóiratot, megjelentetett néhány kiadványt – köztük egy szociológiai felmérést a csehországi magyarokról – megemlékezik nemzeti ünnepeinkről, időnként jelen van a televízióban és a rádióban, képviselteti magát az állam kisebbségi szerveiben, és tagja a Nyugat-európai Országos Magyar Szervezetek Szövetségének.

Van már tehát magyar társadalmi élet Csehországban, s erre a környezetünk, illetve Magyarország is felfigyelt. Sajnos azonban, mindez aránylag gyenge lábakon áll, mert a magyarok számának csökkenésével, s a fiatalok hiányával kezd kicsúszni alólunk a talaj.

A cseh- és morvaországi magyarok tartják a kapcsolatot Magyarországgal, s ápolják viszonyukat szülőföldjükkel. Nekik ugyanis a Dél-szlovákiai magyarok lakta vidék az igazi „anyaországuk”. A szlovák–cseh kormányközi egyezmény alapján Pozsony nem gördített semmiféle akadályt az elé, hogy a csehországi magyarok is újra felvehessék a szlovák állampolgárságot is.