Csata a Vajdaságért

Holott tökéletesen tisztában van azzal, hogy a Nyugatról érkező támogatásoknak és kölcsönöknek ez az alapfeltétele. Némi reményt kelt viszont, hogy időközben a Demokrata Pártban a taktikusabb és toleránsabb Borisz Tadicsot választották meg elnöknek az eddig (keményvonalas) Zoran Zsivkovics ellenében, megtörténhet tehát, hogy száz nap elteltével kiegészül a „demokratikus blokk” – addig pedig egzisztál a kisebbségi kormány, a kiszámíthatatlan szocialisták háttértámogatásával.

A vezetésnek most rövid időn belül el kell fogadnia Szerbia új alkotmányát, s a komoly gondok ezzel kezdődnek. A kormányalakító Szerbiai Demokrata Párt (SZDP– Kostunica pártja) már korábban megszellőztette azon szándékát, hogy a Szerb Köztársaságot régiókra kellene felosztani, miközben homály fedi, mi lesz a sorsa a két tartománynak. Immár miniszterelnökként Kostunica újabb ötlettel állt elő, ez Koszovó kantonizálására vonatkozik, az ott élő szerbeket pedig perszonális, kulturális és területi autonómia illetné meg. Kérdés, ez utóbbi hasonmása kijár-e majd mondjuk a vajdasági magyaroknak – erre ugyanis eleddig nem volt példa. A helyzetet tovább bonyolítja Vajdaság autonómiájának kérdése. Összetétele folytán a jelenlegi tartományi parlamentben bőséges szavazattöbbséggel rendelkeznek az autonóm jogok további kiszélesítése mellett kardoskodó küldöttek, ezért a radikálisok, a szocialisták, s most már az SZDP szintén egyre harsányabban követelik Vajdaságban is a rendkívüli parlamenti választások megtartását. Nem véletlenül. A tartományi szavazópolgárok hangulata ugyanis időközben megváltozott: elégedetlenek az eddigi folyamatokkal, számos gyár és vállalat a tönk szélére került, ugrásszerűen nőtt a munkanélküliek száma, a tartományi képviselőház elnökeként pedig Nenad Csanak elveszítette minden korábbi népszerűségét. Csanak nemrégiben még köztársasági státust követelt Vajdaságnak, majd napjainkban sebtében asztalra tenné a tartomány alkotmányos alapokmányát, nem bevárva a köztársasági alkotmány megszületését. Belgrádot irritálja továbbá, hogy címer után Vajdaságnak már külön zászlaja is van (Beethoven Örömódája lett volna a himnusz, de ezt a felvetést levették az ülés napirendjéről). Ugyancsak a minap Szabadkán, az 1974-es alkotmány (amely a tartományokat szinte köztárssági rangra emelte) elfogadásának harmincéves évfordulóján sor került az I. Vajdasági Konvencióra. Az összejövetelen 19 politikai párt és közel harminc nem kormányzati szervezet vett részt s követelték az autonóm jogok kibővítését, valamint kilátásba helyezték Vajdaság kérdésének internacionalizálását. A pártok közöl azonban mindössze kettő nyom valamit a latba, az egyik Csanakék Szociáldemokrata Ligája, a másik Kaszáék Vajdasági Magyar Szövetsége. Ez pedig igencsak kevés. E fejleményeket Belgrád azonnal recessziónak minősítette – pontosan úgy, mint tizenöt évvel ezelőtt. Akkor is ez volt a jelszó: egységesíteni Szerbiát és megakadályozni Vajdaság „elszakadási törekvéseit”.

Mindez ismét élesen megosztja a vajdasági magyar pártokat. A VMSZ teljes mellszélességgel kitart a tartomány autonómiája mellett, míg a VMDP (Ágostonék) és a VMDK (Páll Sándorék) úgy vélik, ez a szerbek ügye, szükségtelen beavatkozni, inkább a magyar autonómiával illenék törődni. A leendő szerbiai parlamenti választásokon a kisebbségek estében az öt százalékos küszöb eltörlése sem hatott különösebben integrálóan, bár világos, hogy az öt magyar párt együttesen nagyobb eséllyel rajtolhatna. A természetes küszöb (egy mandátum egyenlő kb. 15 000 szavazattal) átlépése a VMSZ számára nem gond, amely így 4-6 képviselői helyre számíthat, míg a többiek labdába se rúghatnak.

A választási törvény módosításánál tartva végül megjegyezendő, Szerbia köztársasági elnökének megválasztásakor már az első fordulóban sem kötelező ezentúl a voksolók 50 százalékának részvétele, Seselj utódjaként tehát Tomiszlav Nikolics, a Szerb Radikális Párt alelnöke számára szinte szabad az út. Ekkor válna aztán valóban kuriózummá a szerbiai hatalmi minta: demokratákból összeverbuválódott kisebbségi kormány Milosevics szocialistáinak támogatásával – az államfő pedig radikális. Szegény Nyugat, még silabizálnia kell majd ezt a képletet...