Csapdahelyzet

Szaddám Huszein és főkolomposainak tegnap kezdődött pere tovább bonyolíthatja az áttekinthetetlen iraki politikai és katonai-biztonsági helyzetet. Igaz, az iraki lakosság nagyobbik – síita – része is kegyetlen zsarnoknak, tömeggyilkosnak tartja, ugyanakkor az arab világban jelentős erők számára Szaddám már csak Amerika-ellenessége miatt is jelképpé vált. A fanatizmus világában pedig a jelképek hihetetlenül fontosak. Óriási hiba lenne ezért, ha a per évekig elhúzódna, kész szerencse, hogy nem az európai demokraták vezénylete alatt zajlik. Több mint öt éve bukott meg a Milosevics-rezsim, az ellene folyó hágai per pedig ma már a kutyát sem érdekli, a jogi csűrés-csavarás magasiskolája zajlik ott, ami érthetően kiábrándította a közvéleményt. Nem beszélve a bujkáló Mladicsról és Karadzsicsról, akiket az istennek sem tudnak elkapni, még jó, hogy egy szerb kiadó két nappal ezelőtt mutatta be Karadzsics legújabb verseskötetét. (Ennek csak annyi köze van Irakhoz, hogy Szaddám is verselget a börtönben.) Ezért is érthetetlen néhány jogvédő szervezet fanyalgása, miszerint a bagdadi per nem lesz objektív, Szaddám odahaza nem számíthat igazságos ítéletre.

Destabilizáló tényező lehet a Szaddám-per azért is, mert Irakban semmilyen bizottság nem alakult a múlt, azaz a 24 éves Szaddám-uralom bűneinek feltárására. Az amerikaiak csak néhány magas rangú vezetőt kaptak el, de a politikai és közélet tele van a régi hatalom kiszolgálóival, a besúgókkal, a kínzások, gyilkosságok végrehajtóival. A perben várható leleplezések valóságos lavinát indíthatnak el a választások előtt formálódó politikai életben. Sokan azt is alig várják, hogy Szaddám végre kinyissa a száját, és kitálalja, milyen segítséget kapott az amerikaiaktól az 1980–1988-as iraki–iráni háború idején. Lehetetlen felmérni, hogy mindez milyen mértékben korbácsolja fel ismét az iszlám világban amúgy is egyre növekvő USA-ellenességet.

Hangsúlyozni kell, mindez a december 15-re kiírt parlamenti választások előtt történik, s ezúttal már négy évre választják a képviselőket, nem úgy, mint idén januárban. Választások mindenképpen lesznek, akár sikeres volt a szombati referendum, és elfogadták az alkotmányt, akár nem. Hiszen mint kiderült, a létfontosságúnak beharangozott népszavazás nem is volt létfontosságú: az utolsó pillanatban született síita–kurd–szunnita alku értelmében utólag mindenképpen módosítják az alaptörvényt. Vagyis: nem az lesz benne, amit a nép szentesített – vagy nem. Ez utóbbi esetben az új nemzetgyűlés láthat neki az új alkotmány kidolgozásának.

Mindez akkor is bizonytalanná tenné a helyzetet, ha Irakban nyugalom lenne. De nincs, és szembe kellene nézni a valósággal: nem csak néhány terrorcsoport működik, ahogy az amerikai propaganda állítja, hanem egyfajta polgárháború dúl. Ezt a szunnita az-Zarkávi hirdette meg a síiták ellen, és nem maradt hatástalan, példa rá, hogy nem oly régen pusztán a páni félelem ölt meg vagy hétszáz síita zarándokot egy hídon.

A referendummal, a decemberi választásokkal a politikai konszolidáció csak elkezdődik, de nem látszik a fény az alagút végén. A Szaddám-pert mindenképpen meg kellett rendezni – jó lenne, ha az USA és Európa a lehető legkevésbé szólna bele, bár ez aligha lesz így –, még akkor is, ha ez igazi csapdahelyzet: nem tudni, melyik oldal fog belőle jobban profitálni, a győztesek-e vagy a vesztesek.