Szlovákia szégyene

A tavalyi, szeptember végi voksolás eredményei alapján Peter Pellegrini kezébe került a megoldás kulcsa. A Hlas akkori elnöke és a pártja előtt két lehetőség adódott: kormánykoalíciós partnerként vagy a liberálisokat (PS) és a kereszténydemokratákat (KDH) választhatták volna – a PS a kormányfői posztot is felajánlotta a Hlas elnökének –, vagy a Smert és a Szlovák Nemzeti Pártot. Némi látszólagos mérlegelést követően az utóbbiakkal szövetkezett. Feltehetően azért is, mert Fico amolyan mézesmadzagként felajánlotta neki, hogy támogatja államfői ambícióit, ha az utóbbi partnerekkel lép politikai frigyre.

A hatalomra kerüléstől megmámorosodott, önmagát szocdemnek kikiáltó két pártelnököt nem érdekelte az sem, hogy a koalíció szekerének egyik kereke csikorog. Főleg azért, mert a választásra az SNS jelöltlistájának elejére szedett-vedett alakok csődültek össze – Rudolf Huliak a Národná koalícia, Tomáš Taraba pedig a Život nevű törpepártból. Martina Šimkovičová meg az összeesküvés-elméleteket és a nem ritkán nacionalizmussal fertőzött ostobaságokat fröcsögő TV Slovan sztárocskájaként landolt a jelöltek névsorában. Mindegyikük sok preferenciaszavazatot gereblyézett össze a hiszékeny, mélynemzeti alakok táborából. Így esett meg az a ritka csúfság, miszerint a parlamentbe eredetileg bekerült jelöltek közül csupán Andrej Danko volt ennek a pártnak a tagja.

Ilyen előzmények után alakult meg több mint egy éve Robert Fico negyedik kormánya, amely idáig nem az ország súlyos gazdasági gondjainak orvoslásával foglalkozott, hanem főleg a Smer vezetőit és holdudvarát érintő korrupciógyanús ügyek és bűnvádi eljárások eltakarításával. Ezért módosították a Büntető törvénykönyvet és számolták fel a Különleges Ügyészséget.

Mindeközben az SNS emberei nekiláttak a kulturális intézmények és a környezetvédelmi hivatalok lerombolásához, valamint a közszolgálati médiumok bekebelezéséhez. Ezeket a felháborító lépéseket az időközben államfővé választott Peter Pellegrini is törvényesnek tartotta, legfeljebb a kivitelezések formáját kifogásolta. A pozsonyi parlamentben pedig Igor Matovič a béka bizonyos testrészéig süllyedő szintjét Rudolf Huliak az Očováról hozott bunkóságával alulmúlta, amikor megalázta Lucia Plaváková liberális képviselőt. Bocsánatot máig nem kért tőle, viszont tovább kavar a koalícióban, újabban a környezetvédelmi posztra ácsingózik, holott már Taraba eddigi ügyködését is istenverésnek tartják a tárgyilagos szakértők, akiknek a rémálmaiban kísért Huliak.

Tovább mérgezheti a társadalmi légkört a kulturális tárca, amely az államnyelvtörvény szigorításán mesterkedik, és a szlovák nacionalisták magyarfóbiájának kielégítésén. Hiába magyarázkodnak, mert már azzal is elárulták valós szándékukat, hogy tovább korlátoznák a nemzeti közösségekhez tartozók hivatali anyanyelvhasználati jogait, és drasztikusan emelnék a törvénysértők pénzbírságát. A miniszterelnök talán már rádöbbent, hogy ezek a közéleti garázdálkodók az ország szégyenei, akiktől azonban nem akar elválni, mert tovább zsugorodhatna a kormánykoalíció parlamenti többsége. De legalább megfékezhetné őket, ha valóban fontosnak tartja a szlovák–magyar jószomszédi kapcsolatokat és a szlovákiai polgárok jelenlegi konfliktusmentes együttélését. Ha lesz bátorsága tiszteletben tartani ezeket az értékeket, akkor legalább javíthatna kabinetjének egyéves mérlegén, amely így is legfeljebb gyenge elégséges lehetne.