Nem akárki és nem akárhol, hanem Soros György szólította fel a The New York Times és más neves világlapok vasárnapi hasábjain George W. Busht az igazmondásra. Fizetett hirdetésekben azt hányta elnöke szemére, hogy becsapta az amerikai népet, „csalárdul kártyázott”, amikor az Irak elleni háború elkerülhetetlenségét a különféle iraki tömegpusztító fegyverek veszélyével indokolta.
Csak az igazat, Bush elnök!
Ne tűnődjünk azon, vajon csak akkor illeti-e meg, és a hirdetés műfaján se csodálkozzunk. Jóval fontosabb ennél a hirdető személye és a szembesítés időzítése. Sorosnak nem csupán vagyona, de globális kiterjedésű közéleti tevékenysége kölcsönzi a súlyt, amit mond és tesz azon lehet fintorogni, de eközben is tanácsos odafigyelni rá. Különösen akkor, ha ez a vasárnapi Soros-szólam abba az egyre keményebb hangszerelésű zenekarba illeszkedik, amely az iraki győzőket, Busht és Blairt mind kritikusabban vonja kérdőre. Helyzetükben sok a hasonlóság, ilyen például az is, hogy pillanatnyi nehézségeik ellenére mindkettejüknek elég harmatos az ellenzéke, vagyis igazából egyelőre csupán a közvélemény szorongatja őket. Nyugtalanító számukra legfeljebb az lehet, ha ez a kritikus trend közvetlen politikai ellentőkévé kovácsolódik – Blairnél ez már több mint esély –, s ha a kommunikációs helyzet „fokozódik”, Bushnak is főhet a feje. Márpedig ez alighanem fokozódni fog, ezt jelzi többek közt a szóban forgó Soros-hirdetés. Nem valószínű persze, hogy a két győztes máris megállapítaná, hogy amit tettek, azt itt-ott talán mégiscsak másképp kellett volna csinálniuk. Pedig a költség–haszon mérleg már most eléggé sanyarú képletet mutat. A diktátor elűzve, de Irak népe ettől még nincs lenyűgözve, és a protektorátus fenntartása igencsak sok pénzbe és vérbe kerül. S ha szarvashiba is azt állítani, hogy Irakban egy új Vietnam készülődik, maguk a győztesek is kénytelenek elismerni, hogy a béke még messze van. Jó pár évbe telhet, míg az iraki belpolitika úgy ahogy konszolidálódhat – ha egyáltalán sikerül. Bushék, úgy tűnik, túl sokat remélnek Szaddám Huszein esetleges halálától vagy kézre kerítésétől, amit persze (egy ideig) kétségtelenül hatásosan lehetne kommunikálni. Ám ettől még az iraki társadalom súlyos problémái nem oldódnának meg, mindössze a feltételei javulnának. Valamicskét. Mert az igaz, hogy a hajdan az USA által is menedzselt diktátor véreskezű gazember, de korántsem akkora, hogy porhüvelyének eltüntetése valamiféle egyetemlegesen csudás gyógyír lenne.
Ennek a tévhitnek no meg az igazmondás új keletű kényszerének tudható be az a példátlan eset is, hogy a XXI. század modern, nyugati kultúrkörének politikusai közszemlére teszik ki az ellenség tetemét. Egykor elrettentésként valóban szokás volt egyben vagy darabban hosszabb-rövidebb időre felmutatni a hullát, hadd lássa ország-világ, így jár az, aki ellenünk szegül. Szaddám – életükben sajnálatra cseppet sem méltó – fiait azonban nem ez a barbár szokás terítette ki véresen, golyóktól szaggatottan. Őket Bushék szavahihetőségének érdekében mutatták meg az irakiaknak, hogy bebizonyítsák, ez most nem blöff, nem kell félni, a kegyetlen diktátorfiókák valóban halottak.
Elképzelem azt a hálás irakit, aki ezektől a fotóktól mély, nyugtató álomba szenderül.
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.