Čaplovič nem a hibákkal, hanem a következményekkel foglalkozik

A kifogásolt módszer, a törvénymódosítások tervezett menete önmagában is bajos, a tiltakozás nem véletlen és nem is indokolatlan. A gond viszont másutt van. Az iskolai finanszírozás, a további iskolák esetleges megnyitásának nyílt ellenzése, az érettségi vizsgákba és a felvételi kritériumokba való beleszólás mind, mind rendszerjellegű beavatkozás az iskolák életébe, a diákok választásába, pályaalakításába úgy, hogy a tárcának halovány fogalma nincs arról, hol a hiba.

Ha egyáltalán van komoly hiba. A rendszerben. Merthogy az oktatásügy ezer sebből vérzik, ez nem újság. A pedagógusbérek megalázóak, egy sor iskola épülete botrányos állapotban, modern műszaki és módszertani eszközökre nincs pénz, s egyes régiókban maga a bejárás is hagy kívánnivalót maga után. Ami miatt viszont az oktatási miniszter lépni akar, azok következmények. Például a sok gimnazista. Valóban sok? Ki állítja? Vagy a sok munkanélküli, a sok pályakezdő a munkahivatalban. Ezek mind következmények. És még az sem biztos, hogy az oktatási rendszer hibáinak következményei. Az biztos, hogy a szakmunkásképzéssel nagy bajok vannak, de a jobb anyacsavart balra tekerni tanító céges, egyszakmás, szűk látókörű, szalaghoz idomított szakmunkást jobb helyen betanított munkásnak hívják, és nem az iskola, hanem a cég képezi ki, hetek, nem évek alatt. Hogy mennyi gimnazista kell, és mennyi nem, soha nem találta el az állam, a kilencvenes évek közepéig a munkaerőpiacon pl. éppen a gimnáziumvolt a nyerő a szűk szakosítású középiskolák helyett.

Ami viszont garantáltan az iskolák hatalmas gondja, és nem marad következmények nélkül sem az oktatásügyre, sem a társadalomra nézve, az az oktatási intézmények falai közt előretörő és egyre kezelhetetlenebb erőszak. Erőszak a kisiskolások közt, csicskáztatás, sikanírozás a nagyobbaknál, a tanárokkal szembeni diák- és szülői mobbing. Az iskola, amely alapvetően konzervatív intézmény, nagyban befolyásolja a gyermek szocializációs folyamatait, részben és intézményes keretek közt mutatja meg, hol vannak a gyermek akaratérvényesítésének határai, hogy aztán azt is megmutassa, hol vannak az akaratérvényesítés lehetőségei. Ebbe a folyamatba tenyerel bele minden agresszív, erőszakos cselekedet, amit a gyermek megél, még akkor is, ha később ő maga válik agresszorrá az iskola falai közt. Szlovákia – nagyon merész, de főleg szomorú leírni – már igenis elérte azt a szintet, hogy egy erőszakos, akár tragikus iskolai esemény is történjen, és a mindent szabályozni akaró oktatási tárca, a közoktatási intézmények és módszertani munkahelyek minderről egyáltalán nem vesznek tudomást. A probléma mintha nem is létezne.

Akármennyire érzi egy tudomány világában mozgó oktatási miniszter, hogy a rendszerbeli kérdésekben kell mindenáron újat és nagyot alkotnia, eddigi munkája és tapasztalatai alapján ezt széleskörű társadalmi diskurzus nélkül csak elronthatja. Persze, lehet „csakazértis” politikát folytatni, csakhogy itt nem valamely politikai irány vagy cél nevetségessé válása a tét. Hanem a gyerek.