Bush, Közel-Kelet, szövetséges

A lista nem véletlen: Rijádon, Jeruzsálemen és Kairón áll vagy bukik a térségbeli amerikai befolyás. Ha az említett országok közül bármelyik kiesik, az az amerikai hatalom végét is jelentheti a Közel-Keleten. Mindezen nem változtat az erős iraki jelenlét sem. Minden erőfeszítés ellenére Irak egyelőre nem pótolja a hagyományos amerikai szövetségi rendszereket a régióban, sőt, még mindig inkább energiákat emészt fel, minthogy a stabilitás kisugárzója lenne. És ez még egy ideig így is marad. Az Egyesült Államok tehát még egy jó ideig rá lesz utalva hagyományos szövetségeseire. Lehet Bush elnök látogatásának még egy sajátosan bájos összefüggése is. A szaudi hercegek immár hagyományosan titokban megígérik minden amerikai elnökválasztás előtt, hogy nem emelik az olaj árát (a pesszimistábbak megjegyezhetik, hogy majdnem 120 dollár/barelles árnál hova emelnék még…) Rijád ugyanis az egyetlen kőolajtermelő a világon, amelynek akkora a kapacitása, hogy bármely más ország termeléskiesését képes pótolni. Ez egyébként egy gyakran elfelejtett, de nagyon fontos tényező a stratégiai kalkulációkban.

Érdemes viszont megnézni, melyek lehetnek a fő témák Bush látogatása során. Először is Irak stabilizálása és a szunnita nagyhatalmak – Egyiptom, Szaud-Arábia – ebben játszottak szerepet. Nem szabad azonban a térségbeli amerikai politikát csak Irakra szű?kíteni, mert a helyzet más. További komoly kérdés az iráni befolyás növekedése, amely az Öböl-menti kis országokon kívül elsősorban Rijádot és Egyiptomot érdekli. Az említett két regionális hatalom épp térségbeli befolyását félti Teherán túlzott ambícióitól, ezért a legradikálisabb lépésektől eltekintve csaknem minden amerikai lépésben partnerek lesznek. Ez esetben tehát komoly érdekhasonlóság tapasztalható az említett országok között: Szaúd-Arábia és Egyiptom a Közel-Keleten meglevő regionális hatalmukat érzik fenyegetve, az USA Irak stabilitását és az iráni nukleáris ambíciókat követi figyelemmel, Izraelnek a puszta léte függ attól, van-e Iránnak atomfegyvere, vagy nincs.

A harmadik fontos kérdés a palesztin állam jövője. Minden jel szerint Bush elnök ambiciózus terve, hogy az izraeliek és a palesztinok még az ő elnöki mandátumának lejártáig végleg kiegyezzenek, nem reális. Ezen nem segítene semmilyen elnöki látogatás, sőt az sem, ha az amerikai elnök állandóan a térségben tartózkodna – ez egy hosszabb távú probléma. Ami nem azt jelenti, hogy a megoldást nem lehetne megtalálni viszonylag rövid időn belül. Sőt, a megoldás szinte mindenki számára világos. A probléma csak az, hogy nagyon nehéz lenne eladni csaknem az egész arab közvéleménynek és az izraeli közvélemény nagy többségének. Fontos lenne tehát az is, hogy a kormányok dolgozzanak a közvélemény „masszírozásán”. De nem teszik. Az arab országokban ugyanis még mindig komoly összekovácsoló erő az Izrael-ellenesség, ami jól jön az olyan nem biztos hogy mindig nagyon népszerű vezetőknek, mint az egyiptomi Hoszni Mubarak. De ez más kérdés. A lényeg az, hogy az elmúlt években a palesztin vezető struktúrákban is komoly pozícióharcok folytak, amelyek következtében átrendeződtek a belső erőviszonyok. Az átrendeződés egyik legkomolyabb nyertese Irán, mely a palesztin és libanoni terrorista szervezeteken keresztül befolyást szerzett a palesztinok körében. Márpedig a palesztin ügy az arabok nagy többségének szemében – beleértve a „nagyokat” is – szunnita ügy. Teherán előretörését Rijád és Egyiptom is saját befolyása visszaszorulásaként értékelte. Ez pedig sem hatalmi, sem pszichológiai okok miatt nem kedvező számukra. A hatalmi tényezők világosak, a pszichológiai tényezők közül pedig a legfontosabb, hogy az egyiptomiak és a szaudiak mindig is azt kommunikálták az arab országok közvéleményének, hogy ők azok, akik védik, óvják és támogatják a palesztinokat az izraeliekkel szemben. Mindez jelentős presztízsbeli előnyökkel járt számukra, és részben alátámasztotta az arab világon belül játszott vezető szerepüket. Pont ebbe igyekszik belerondítani Teherán, ami persze senkinek sem tetszik. Kairónak és Rijádnak a már említett okok miatt, Izraelnek és az USA-nak pedig azért, mert egy radikálisabb palesztin vezetéssel eleve nehezebb lenne a kiegyezés, mint egy mérsékeltebbel. Ráadásul a palesztin radikálisokat támogató Irán szinte egyetlen feltétele, hogy tovább fokozzák a feszültséget, semmi esetre se állapodjanak meg Izraellel és az amerikaiakkal – Irán csupán ennyit kér a támogatásáért cserébe. Látható, hogy ebben az esetben (is) egybeesnek az amerikai, izraeli, egyiptomi és szaudi érdekek.

Bush elnök közel-keleti útján tehát bizonyára megpróbálja megerősíteni a hagyományos amerikai szövetségeket a térség legfontosabb államaival, amelyeket minden ellentmondás ellenére komoly érdekek fűznek egybe: a palesztin összefüggések, az iráni befolyás megerősödéséből fakadó félelmek és az iraki stabilitás, mely mindnyájuk alapvető érdeke. Kérdés, hogy egy utolsó évét töltő elnök mit lesz képes kihozni egy térségbeli látogatásból.