Brit-francia csúcs: csak elegánsan

George Bush és Tony Blair találkozóját elsősorban úgy lehet értékelni, mint a különleges amerikai– brit kapcsolatok további erősítését és a két ország szoros szövetségének és szolidaritásának látványos demonstrálását. Chirac és a brit miniszterelnök találkozója viszont annak bizonyítéka, hogy bár Nagy-Britannia és Franciaország az európai diplomáciai barikád két oldalán álltak az iraki válság során és gyakorlatilag eltérő stratégiákkal, illetve elképzelésekkel rendelkeznek a NATO jövőjéről csakúgy, mint az európai kül- és biztonságpolitikáról, London és Párizs nem engedi meg, hogy ezek az ellentétek túlságosan eltávolítsák egymástól Európa két vezető hatalmát. Ellentéteik dacára ugyanis mindkét ország tudatosítja saját felelősségét Európa és a környező térségek jövőjével kapcsolatban, és mivel gyakorlatilag csak ők rendelkeznek világos vízióval a kontinens jövőjéről (igaz, ezek a víziók sok esetben gyökeresen ellentétesek), továbbá viszonylag jelentős eszköztárral elképzeléseik realizálására, nem engedhetik meg a tartós diplomáciai csatározást. Ha ugyanis Nagy-Britannia és Franciaország saját ellentéteik hangsúlyozásával tovább rontanák az Európán belüli viszonyokat, így annak következtében hogy a kontinens két legfontosabb hatalma így leköti egymás energiáit Európa befolyása a világban még tovább csökkenne. A brit kül- és biztonságpolitika egyik legfontosabb célja, hogy megerősítse a transzatlanti kapcsolatokat és az Egyesült Államokat politikailag a lehető legnagyobb mértékben Európában tartsa. Ennek pedig nélkülözhetetlen feltétele, hogy Európa legalább minimális mértékben megőrizze cselekvőképességét és ezáltal értékét Washington számára. Ez a cselekvőképesség viszont a már említett tényezők miatt elképzelhetetlen a szoros brit–francia együttműködés nélkül. Ez volt az egyik oka annak is, hogy London engedett valamelyest álláspontjából és gyakorlatilag előremenekülve szeptemberben hozzájárult ahhoz, hogy az európai biztonságpolitika fejlődése ne rekedjen meg véglegesen. Az európai biztonságpolitika esetében tapasztalt brit módszer, az „előremenekülés” nem egyedi eset Nagy-Britannia történelmében. Ha megvizsgáljuk a brit történelem elmúlt 500 évét, láthatjuk, hogy Európa egyik legősibb nemzete szinte minden külső vagy belső problémáját ilyen szimpatikus módon oldotta meg a külpolitikától a választójog kiszélesítéséig. Sokak szerint a brit történelem ezért is lineáris és a „dicsőséges forradalom” kivételével forradalommentes, ellentétben a franciával, ahol némi túlzással élve, szinte kötelező volt vérfürdőt rendezni minden vitás kérdés eldöntésekor (nem beszélve a kontinens egyéb országairól). Illusztrációképpen érdemes megemlíteni egy érdekességet, amely egyúttal ízelítő is, mit (is) jelent a politikai kultúra és európai civilizáció. Tavasszal, amikor tetőzött az iraki háború miatt kialakult diplomáciai válság és az egyes EU-tagországok közötti ellentét a tetőfokára hágott, találkozott egymással a brit és a francia külügyminiszter, tehát annak a két országnak a külügyminiszterei, amelyek az európai diplomáciai barikád két oldalán a legnagyobb ellenfelek és konkurensek voltak. Ebben még nincs semmi meglepő, hiszen diplomáciai ellenfelekről, de semmiképp nem ellenségekről volt szó – bár tény, hogy vannak, akik e két fogalom (ellenfél – ellenség) között nem tesznek különbséget. A lényeg, ahogyan a nézetkülönbségeket kezelték, a stílus, az elegancia. Ahogy Winston Churchill említette, nem az a probléma, kérem, hogy Nyikita Hruscsov a cipője talpával ütötte a pulpitust az ENSZ közgyűlésén, a Brit Parlamentben történtek már ennél cifrább dolgok is. Az agg brit politikus szerint az az igazi probléma, hogy a sötét öltönyéhez világos cipőt viselt, ami természetesen már teljességgel megengedhetetlen. Visszatérve ez év tavaszára. A brit és francia külügyminiszter találkozóján Jack Straw egy olajággal fordult Dominique de Villepinhez, azzal, hogy rendben: sok mindenben nem értünk egyet, de ugyan már, csak nem fog veszekedni Európa két nagy, ősi nemzete, hiszen végül is Nagy-Britanniát már 1066-ban megalapították: a franciák. (A normandiai hódítás következtében létrejött a „modern Anglia”, viszont az ottani elit évszázadokon keresztül franciául beszélt). Ilyen szellemesen, a diplomáciai ellentétek tetőfokán utalni arra, hogy a két ország minden vitája ellenére mennyire egymásra van utalva, ráadásul egy jó adag öniróniával, és elismerve, hogy már az ország alapításánál is a rivális játszott döntő szerepet, csak a legnagyobbak képesek. Az, ahogy Európa ősi hatalmi riválisai, akik végigharcoltak egymással majdnem egy évezredet, így kezelik vitás dolgaikat, megmutat valamit abból, mi az európai civilizáció lényege, és mit jelent egy nemzetnél a méltóság. A stílus, a méltóság egy nép, egy ország legfontosabb tulajdonságai, amelyek hosszú távon naggyá teszik. Még egy világbirodalmat is el lehet veszíteni elegánsan, stílusosan és főleg méltósággal: lásd a második világháború utáni brit történelmet. Természetesen a francia mentalitás fonákságai ellenére Voltaire népe sem marad le a stílust és színvonalat illetően: ennek ékes példáját tapasztalhatták azok, akik a BBC-n figyelemmel kisérték Dominique de Villepin fellépését egy sajátos brit műfajban, brit közönség előtt, amelyben jó adag öniróniával ecsetelte a britek és a franciák kapcsolatát, a két nemzet erősségeit vagy éppen gyengéit.

Jacques Chirac és Tony Blair jelenlegi találkozója pedig ismét tanúbizonyságát adta annak, hogy Franciaország és Nagy-Britannia – nézeteltéréseik ellenére – még mindig az európai diplomácia tengelyének számít.