Bomba a reformcsomagban

Valószínűleg ki fog derülni, hogy a kiegyensúlyozott finanszírozáshoz elsősorban a bérkiadásokat kell csökkenteni. Amennyiben tévednék, akkor a szégyenkezés mellett a megkönnyebbülés pírja is látható lesz rajtam napokig. Ha viszont nem, akkor (sajnos) az eddigi fizetések csökkennek vagy a létszám leépítése következik (esetleg mindkettő). Az első esetben kiderül, hogy az orvosi, nővéri és ügyeleti díjak mostanáig túl voltak fizetve, ez a munka nem érdemel ennyit (sem). A jobbik eset, ha a közgazdász szellem és éleslátás szikeként vágja ki az elhízottnak vélt kórházi kolosszusból a felesleges és nélkülözhető személyeket. Ilyen szándék ellen józan ember nem emelhet kifogást, még ha a beavatkozás fájdalmas és magában hordozza az utólag kiderülő hiba lehetőségét is. Kétségtelen, hogy a kórházi viszonyokat ismerő belső embert a fenti feladatokra nehéz lett volna találni, ezért érthető a válságkezelő személyének kiválasztása.

Ám a felvázolt válságkezelésnek létezik alternatívája. Mégpedig az, hogy a kórház működtetésére több pénzt kell fordítani annak érdekében, hogy a komáromi betegek hasonló körülmények között gyógyulhassanak, mint pl. a szomszédos Érsekújvárban. A kórházi kezelésre szorulók eme jogos igényének teljesítése is feladata azoknak, akik a legutóbbi választásokon magukra vállalták és elnyerték a többség bizalmát. Kár, hogy a hét megyei és városi képviselő orvoskolléga között mindössze egy kórházi alkalmazott van. Természetesen a probléma gyökere nem megyei vagy városi szinten keresendő. Az okok az egészségügyi reform elrontásában gyökereznek. Mielőtt a maradiság vádjával illetnének (nem először), leszögezem, hogy nem voltam és nem vagyok vállalkozás és vállalkozó ellenes. Legyen verseny, legyen egyéni felelősség és kezdeményezés az egészségügyben is, de a betegek érdekében ennek öszszehangoltnak kell lennie. Egyenlő esélyt és feltételeket kell biztosítani mindazok számára, akik „játékosként” vesznek részt ezen a mérkőzésen. Ez az utóbbi 10 évben nem így alakult, hiszen míg pl. az alapellátás és a szakorvosi ellátás mezét viselők már második szolgálati gépkocsijukat lízingelik vállalkozásuk terhére, a kórházi orvosok legfeljebb tartalékként várhatnak a lehetőségre, miközben néhány vállalkozó kollégájuk a nyolcadik X felé közeledve, minden energiáját mozgósítva látja el a munkáját. A rossz pontértékek ellenére valahogy eltengődnek a fogorvosok, és hatalmas kintlévőségeik mellett sem mennek csődbe a patikák. A gyógyszertárak száma nő és felszereltségük egyáltalán nem marad el a kórházétól, sőt. Az egészségügyre fordított egyre növekvő milliárdokat (a legkevésbé a kórházi kiadások növekedtek) a szintén jól megélő biztosítók osztják el újra. Mivel sem pénzt, sem kockázatot nem visznek tevékenységükbe, nem tekinthetők valódi biztosítóknak és természetesen fel sem merül, hogy esetleg rosszul kezelik a rájuk bízott pénzeket. A gyógyszergyártók és -forgalmazók látszólag nem tartoznak a rendszerhez, ennek ellenére a legnagyobbat haraphatják ki a kalácsból, hiszen a szlovákiai gyógyszerfogyasztási szokások a mennyiséget és a drágaságot tekintve a leginkább megközelítik az egészségügyön belül a világszínvonalat. Ugyanakkor a gyógyszerfogyasztással járó kölcsön- és mellékhatások követésére és semlegesítésére, melyek nem ritkán jelentenek életveszélyt és igényelnek kórházi kezelést, már kevesebb (vagy semennyi) pénz jut. Az orvos felelőssége viszont egyre nő, ugyanis a kórház arra való, hogy a beteget megmentse. Ehhez viszont műszerek, karbantartott és folyamatosan felújított, tisztán tartott intenzív és utókezelő kórtermek, szakmailag és lelkileg felkészült, hivatástudattal rendelkező ápolók, nővérek és orvosok kellenek, akiknek a betegekre kell összpontosítaniuk, nem pedig attól rettegni, hogy ki lesz a legközelebbi „leggyengébb láncszem”. Tegyük persze hozzá, hogy a kórházakban, és köztük a komáromiban, közel sincs minden rendben, szükség van az önkritikára és a szemléletváltásra. A közgazdászira is.

Talán a leírtakból kiérezhető a kórházi alkalmazottak véleménye és nem túl rózsás hangulata. Nem lennék meglepődve, ha a betegek többsége is hasonlóan vélekedne. Érdemes lenne őket is megkérdezni. Az okok elemezgetése mellett azonban a megoldás megtalálása tűnik sürgetőbbnek. Az utóbbi években tűzoltómunkát végző egészségügyi minisztérium most végleg kivonulni igyekszik erről a területről, a régóta ketyegő bombát a közigazgatási reform nevű csomagba csempészte, és belepottyantotta a megye markába. Innentől kezdve éljen az önkormányzatiság! Sajnos, a bomba hatástalanításához sem megoldást, sem pénzt nem mellékelt, mondván, hogy ez a biztosítók dolga. A miniszter úr jól tudja, hogy ha elődei nem voltak képesek megoldani az eladósodó, mostohagyerekként kezelt vidéki kórházak problémáját, neki sem ésszerű erre fecsérelni a reformra orientált energiáját. Mégiscsak könnyebb a fővárosi és a viszonylag életképes „felsőbb szintű” kórházakkal elbíbelődni. A régiók majd elvégzik a kellemetlen, népszerűtlen munkát. A helyzet tehát egyértelmű és komoly. Még mielőtt robban a bomba, az országos, megyei és városi képviselőknek, vezetőknek, járási tisztiorvosnak, biztosítóknak, kórházi és magánorvosoknak, nővéri és orvosi kamaráknak, szakszervezetnek tárgyalóasztalhoz kellene ülni, hogy eldöntsék, milyen kórházat akarnak megtartani. A tárgyalások során félre kell tenni az egyéni, csoport, gazdasági és pártérdekeket, hiszen a betegek sorsáról kell dönteni. Miután a döntés megszületik, és azt nyilvánosságra hozzák, közös erővel a feladat megoldásán kell dolgozni. Ezek után felesleges leírnom, hogy egyetlen célnak kell lebegnie a felelősök szeme előtt: a város és környéke betegei számára helyben elérhető, jó színvonalú kórházi ellátást kell biztosítani.

A szerző a komáromi kórház belgyógyász szakorvosa