Bolond, aki dolgozik!

Egy példa nem példa, két példa egy példa – volt a jelszava egykori egyetemi tanárunknak, s ebből logikusan az következett, hogy minden kérdés bizonyítására legalább három példát kellett felhoznunk. Tanárunknak végül is igaza volt, elvégre a magyar igazság is három, bár időközben meghalt Mátyás király, magával vivén az igazságot a túlvilágra. Mégis kivártam, míg legalább három példátlan példát összegyűjtök arra, mit kíván a munkaerkölcstelenség szlovákiai módra.

Történt egyszer, hogy egy cég titkárnőt keresett. Az ember azt gondolná, egymásnak adják a kilincset a gimnáziumban és a közgazdasági középiskolában érettségizett hölgyek, akik előtt nem ismeretlenek a könyvelés rejtelmei, a kávéfőzés csodája, a főnökletagadás mestersége. Tolongásnak azonban se híre, se hamva. Négyen-öten érdeklődtek – elsősorban a fizetésről, másodsorban a munkaidőről, s csupán harmadsorban mozgatta meg fantáziájukat a tennivaló. Egy munkanélkülit föl is vettek. Ő azonban eltévesztette a házszámot, hol azt gondolta, egy kozmetikai szalonban múlatja idejét, hol azt, manikűrösnél, máskor olyannyira otthon érezte magát, hogy az irodában rendezgette családi fotóalbumát. S amikor főnökei sok-sok hosszú, álmatlan éjszaka után eljátszották a pedikűrös szerepét, és zavartan magyarázkodva útilaput kötöttek talpára, lezseren megvonta a vállát: „nem baj, megélek én a munkanélküli-segélyből is”.

A másik történet, úgy tűnik, végtelen. Egy szlovákiai vállalkozó Ausztriában üzemeltet szállodát. Százhúsz szállóvendég egyenlő hét alkalmazottal. Persze, nem akármilyennel. Jó helyen, jó fizetésért illenék jól dolgozni. Csakhogy hazánk lányai szívesebb bújócskáznak. Ha a főnök fölbukkan, a kisasszonyok azon nyomban köddé válnak. Ha valaki bűntényt követne el, tőlük ugyan hiába vennének ujjlenyomatot, annak mását még egy porszívócsövön sem lelnék a nyomolvasók, legföljebb a kilincsen, de azt meg oly sűrűn adják egymásnak, hogy szakember legyen a talpán, aki megkülönbözteti őket.

A magyar igazság jegyében következzék a harmadik történet. A fiatalember elégedetten terpeszkedik a székén, a negyedik sörét kortyolgatva önérzetesen oktatja ki asztaltársaságát. „Én aztán nem megyek munkába. Nagyon jól megélünk a munkanélküli-segélyből meg a családi pótlékból. Anyám főz ránk, apámtól zsebpénzt is kapok. Reggel a gyerek ébreszt, már megszoktattuk, hogy kilencnél előbb hiába nyivákol. Fölkelünk, bekapcsoljuk a tévét, az asszony hozza a kávét, délig elvagyunk. Ebéd után egy kis szundi, este videózunk. Bolond, aki dolgozik!” – nevet harsányan, és újabb kört rendel.