Bizánc üzenete

Konsztantinosz Porphürogennétosz bizánci császár és történetíró mértéktelen idegengyűlölettel és lenézéssel ír az „istentelen” Mohamed leszármazásáról és tetteiről. Később ugyan – mintegy mellékesen – azt is említi, hogy Mohamed követői az istent Allahnak nevezik, s Allahhoz és Aphrodité csillagához imádkoznak, ám sokkal elfogultabb annál, hogy a két megállapítás közti logikai különbség feltűnjön neki. Mohamed szerinte epilepsziás volt, s hiszékeny feleségének bebeszélte, hogy rohamai idején egy Gábriel nevű angyal jelenik meg neki – így terjedt el róla a hamis hír, hogy próféta.

Érdekes elképzelni, hogy egyes mai politikusok hogyan írnák meg egy Konsztantinoszéhoz hasonló műben a szomszédos népek jellemzését, okulásul az utódjaik számára... Ám Bizáncot nem elsősorban az idegengyűlölet, hanem főként a mérhetetlen hatalomvágy miatti állandó belviszályok jellemzik. A bizánci történelem variabilitása a hatalmi pozíciók agresszív kiharcolásának eredménye: Bizánc „vezető emberei” a birodalom (szinte körkörösen ismétlődő) történelme folyamán többször is száműzték vagy legyilkoltatták egymást, s a nagy nehézségek árán a császári trónra kerülő „szerencsés” állandó rettegésben várhatta, hogy bizalmas embere, testőre vagy éppen a felesége mikor fojtja bele fürdőzés közben a medencébe vagy (jobbik esetben) mikor szúrja ki a szemét s küldi száműzetésbe.

Ha ebbe belegondolok, némi optimizmussal tölt el, hogy ma, a kommunikatív cselekvés korában már nem vérre mennek a gyűlölettől szított politikai csatározások. Ám Habermasszal ellentétben egyre kevésbé hiszem, hogy az egymás mellett csupán elbeszélő felek közötti vitákat a kommunikáció önmagában meg vagy fel tudja oldani.