Bethlen gróf és a Pick szalámi

Bethlenről számtalan legenda élt pályafutásának csúcsán, a kortársak között éppen úgy, mint a hetvenkét éves korában a moszkvai Butirka börtönben méltatlanul bekövetkezett halála után. Az egyik legendára az említett tévéadásban Bethlen monográfusa, Romsics Ignác emlékeztetett. Eszerint a harmincas években két dolgot nem lehetett pontosan tudni Magyarországon: az egyik az volt, hogy nem ismerték, mit tartalmaz a Pick szalámi, a másik pedig: senki nem lehetett biztos, hogy mit forgat Bethlen a fejében. És mivel szovjet fogságáról semmi biztosat nem lehetett tudni, suttogva járta az a mese róla a negyvenes évek második felében, hogy Sztálin annyira tisztában volt tehetségével, hogy bizonyos magyarországi ügyekben véleményét kérte volna, sőt mintha kormányzati szerepet is szánt volna néki. Ez utóbbi legenda csupán arra a jellemző, hogy mennyire bízott a magyar társadalom jelentős része, a harmincas évek derekától, tehát politikai bukása után még a szociáldemokrácia egy része is Bethlen politikai zsenialitásában. Mert valójában, persze, Sztálin senkitől nem kért és főleg nem fogadott el tanácsot Magyarország ügyeiben, erről az országról és általában Közép-Európáról legfeljebb Churchill-lel tárgyalt, de őt is becsapta. Mégsem felesleges e legendák felemlegetése. Leginkább azért, mert emlékeztetnek Bethlen politikusi hitvallására, melyet nemegyszer elismételt: az elveket a realitásokhoz kell igazítani. Gróf Bethlen István volt az egyetlen olyan politikus a két világháború közötti Magyarországon, aki döntő szerephez jutva: nem romantikusan nagyravágyó, ám megalapozatlan célokat követett vagy vélt megvalósíthatónak, hanem volt bátorsága szembenézni a valósággal, és ehhez igazította politikáját. A történelem menetét nem tudta megváltoztatni, de a politikus személyes tisztességét megőrizte.

Nem feledhető, hogy Bethlen István politikai pályafutását még a Monarchiában kezdte, tehát beleszületett egy olyan hatalmi státusba, amely egy soknemzetiségű országban a nagybirtok és egy európai hatalmi tekintély jellemzett. Eszmerendszere leginkább Tisza Istvánéhoz hasonlított, aki még az első világháború előtt úgy vélte: Bethlen akár utódja is lehetne, ha neki távoznia kellene a végrehajtó hatalom csúcsáról. Volt azonban egy lényeges különbség Tisza és Bethlen politikai eszközrendszere között. Tisza még az erő alkalmazására építhette kül- és belpolitikáját egyaránt, míg Bethlen tudatában volt a trianoni béke utáni ország erőtlenségének, ezért politikájának alapelve a kompromisszumok keresése lett. Bethlen – az 1918–19-es forradalmak után, amelyekkel soha egyetlen pillanatig nem értett egyet és mindent megtett azért, hogy megbukjanak – egy szétzilált országot akart konszolidálni, és elszigetelt helyzetéből kiemelni. „Udvarképessé” tenni Európában, ahol a húszas évek derekáig gyakorlatilag senki szóba nem állt vele, sőt azok a politikusok (például Bethlen kormányának első külügyminisztere, gróf Bánffy Miklós), akik – hozzá hasonlóan – világosan észlelték, hogy a „ferencjóskai békeidők” soha vissza nem térnek, sokáig eleve bukásra ítéltettek. Bethlennek, természetesen, nem voltak demokratikus hajlamai: fenn akarta tartani a nagybirtokrendszert, esküdt ellensége volt az általános, titkos és egyenlő választójognak, veszélyesnek tartotta a munkásság és általában a baloldal politikai szereplését, s Trianon revíziójára számított. Ugyanakkor azt pontosan értette, hogy Európa demokratikus átalakuláson ment át, hogy nem lehet úgy politizálni, mint 1914 előtt, ha bizonyos feudális kellékekhez ragaszkodott is. Bethlen volt a két világháború közötti vezető politikusok közül az egyetlen, aki végzetesnek tartotta, ha az országot a szélsőjobboldallal való szövetségben, illetve ilyen eszközök alkalmazásával konszolidálják. Erre sok hajlandóság volt Horthy kormányzóban, akinek országlása addig lehetett sikeres, amíg hallgatott Bethlen tanácsaira. Az 1931-es világgazdasági válság nemcsak a gazdaságilag éppen-éppen talpra állt Magyarországot rázta meg, hanem az Egyesült Államokat is, Európának Magyarországtól jóval erősebb államait is, például Csehszlovákiát. Bethlennek ekkor a kormányzó, valamint az addigi politikai társ (barátnak aligha volt nevezhető, mivel Bethlennek nem is voltak barátai), Gömbös Gyula azt tanácsolja: vezessen be rendkívüli állapotot, fejlessze fel a hadiipart, és a tömeghangulat „levezetése” érdekében a szélsőjobbnak kedvező törvényeket hajszoljon keresztül a parlamentben. Lényegében azt az „orvosságot” ajánlották számára, amely Németországban Hitler uralmához, a szövetségesnek tekintett Olaszországban pedig Mussolini hatalmának teljes radikalizálódásához vezetett. Bethlen azonban konzervatív politikus volt, és a legcsekélyebb hajlandóságot sem mutatta a fasiszta diktatúra bevezetéséhez. Inkább távozott a hatalomból. És érdekes változás: amíg miniszterelnökként legveszélyesebb ellenfeleinek a liberális polgárságot, illetve a szociáldemokráciát, valamint a szervezett munkásságot tartotta, 1931 után éppen ezekhez a politikai erőkhöz közeledett és tőlük remélte, hogy az országot visszatarthatja a radikális jobbra sodródástól. Mint tudjuk, Gömbös Gyula egyik első dolga volt levizitálni Hitlernél, s csak hirtelen és viszonylag korai halála volt az akadálya, hogy nem lett belőle amolyan fiók-Hitler vagy fiók-Mussolini. Bethlen ugyan még egy ideig egyszerű képviselőként is politikacsináló maradhatott, de Horthy már inkább hallgatott a jobboldal felé kacsingató, azok segítségére igényt tartó utódaira. Bethlen az egyetlen olyan elsővonalbeli politikus, aki nem hajlandó megszavazni a faji törvényeket, és a német–olasz orientáció helyett egyértelműen az angolszász hatalmak felé való tájékozódást szorgalmazta, tudatában annak, hogy sem a korábbi szövetséges, Mussolini, sem a mindig utált Hitler ezt nehezményezné. A trianoni béke revíziójára irányuló külpolitikát ő kezdeményezte (más külpolitika az akkori Magyarországon eleve elképzelhetetlen lett volna), de azt roppant veszélyesnek tartotta, hogy ez a változás európai legitimáció nélkül, csak Hitler kegyelméből jöjjön létre.

Igaza lett. Az már semmit sem segített, hogy személy szerint is ellenezte az ország belépését a második világháborúba. Ez már csak dokumentálta, hogy Bethlen nagyjából ugyanazt az utat járta be a realitások és az ország valós helyzetének, érdekrendszerének felismerésében, mint Bajcsy-Zsilinszky Endre.