Bérházi disznótor

Mindjárt advent, ilyenkor az ünnep előtt a legjobb kimondani a végítéletet az ólban csámcsogó disznócska felett, hadd legyen tele a kamra minden jóval. Az ám, csakhogy a kamra adott esetben egy beépített szekrényt jelent a cucilista korszakban állandó lakhelyként kapott bérlakásban, a konyhában, ahol reggelente ugyancsak élire fordulva lehet közlekedni, mert olyan kicsi, hogy ha ketten bemennek, előtte háromnak ki kell jönni onnan. Ilyen helyen disznótort szervezni nem kis dolog. Nincs más választás pedig, a falusi házat, az ősi portát már rég eladtuk, onnan munkába járni, ami istenadta szerencse még e vidéken, egyáltalán nem lehetne, a falu lakossága pedig az elmúlt idő alatt teljesen lecserélődött, már csak a temető az őslakosoké. Marad tehát az elhatározás, disznótor lesz a bérlakásban. Két nap szervezés. Reggel elmegyünk autóval, a gazdánál kivégzik az állatot, nagy fóliával kibélelni a csomagtartót, kétfelé az áldozatot, aztán haza vele, de kellenek nagy tálak a belsőségnek, csak hova fog ez elférni a húsz éves Škodában úgy, hogy vinni kell a sógort is. Szombat hajnalra el kell paterolni a szőnyegeket a lakás fő közlekedési útvonalairól, plusz kemping gázfőzőt kell kérni az apóséktól, ki kell kötni az automata mosógépet, mert akkor nem lehet átmenni a konyhából a fürdőszobába. Nem sok munka, de elég péntek délutánra, lazításnak az egész heti hajtás után. Visz a lendület, mert menni kell, a fazekak üressége rémisztő, a kapott fél fizetésnyi prémium idén erre van szánva. Kell egy kis pálinka is, anélkül nem megy az egész. Le kell menni hagymáért, fokhagymáért, fűszerekért, te jó ég, ez majdnem fél ezer pénz, nem volna egyszerűbb mégis bemenni a húsboltba? Nem! Most már csakazértis! Szombat hajnal. Természetesen a hajnali kelésből nincs semmi, kapkodás, kávéval leforrázott ajkak, de megyünk. Ez a rohadt dög meg nem indul, pedig tegnap még ment! Szerelőtáska, gyorsszerviz, semmi baj, nyugi anyukám, csak a gyújtás nem akar beugrani, gyere már Béla! Félúton a malacka lakhelye felé kiderül, otthon maradt a fólia, amivel ki kéne bélelni a csomagtartót. Nincs visszafordulás, mindegy, majd kitakarítjuk. Némi sivalkodás és birkózás után a disznó csak megadja magát, pörkölés, félbevágás, mars be a kocsiba. Döcögés vissza. Rendőrjárőr, kétszáz korona büntetés, mert kitettük az elakadásjelzőt. Nem fért volna be a malac. Lehet, hogy mégis drága lesz ez a tor, de most már akkor is megcsináljuk. Malacka liftbe be, szomszédasszony idegeit kicsit megtupírozzuk a látvánnyal, amint egy fej nélküli véres fél disznóval birkózva szállunk ki a liftből. A konyhaasztal nem ilyen terhelésre van kitalálva. Fel is mond helyben, behozni hát az erkélyről a nagymama régi asztalát, ami olyan lomtartó odakint. A kedv még jó, a gyerekek érdeklődve figyelik az anatómiai bemutatót, gőz van, zsíros poharak fénylenek, majd csak lesz már valami. Elszalad a nap. Lakáson belül mindenki legyalogolt vagy tíz kilométert, délután háromra nagyjából minden elrakva a mélyhűtőbe. Este vacsora, kilencig még néhány pohárka pálinka elkopik, nehogy már azt gondolja szegény disznó, hogy a kutya ette meg. A bérházi konyha elcsendesül. Csillog a zsírtól minden, egy hét kell majd a takarításra. Jóleső fáradtsággal zuhanunk ágyba mindannyian. Csak az álom nem jön. Előbújnak viszont a régi képek, amikor nagymamáéknál az egész család ott forgolódott a toron. Itt el se férnének! Gyere már álom, hadd menjek vissza abba a szép időbe, amelyikben a nagyapám térdén lovagolva bámulom a hurkatöltőből kibuggyanó pépes anyagot, ami aztán olyan nagyon jó illatú tud lenni a sütőből kivéve, ott, abban a tágas konyhában, ahol elfértünk tán tizenketten is.