Bénító pártfegyelem

Alig több mint egy év telt el a második Dzurinda-kormány megalakulása óta. Közel háromnegyed esztendeje, hogy válságból válságba bukdácsol. Kocsmatöltelékek „egy fél plusz egy sör” valutában kötnek fogadást arra nézve, vajon kibírja-e ez a kabinet májusig, az EU-csatlakozás napjáig. De a kiválóan képzett politikai elemző is csak annyira tudott derűlátó lenni, hogy a válságból kilábalás esélyeit latolgatva leszögezte: de hiszen a koalíciós négyes fogat két pártja, a KDH és az MKP szilárd, kiszámítható politikai erő, és hát még ott van Ivan Šimko is hetedmagával. Sem a váraljaiaknak, sem a tanult politikai elemzőknek nem kell túlságosan aktivizálniuk a szürkeállományukat ahhoz, hogy kiszámítsák: ha Dzurinda az összes miniszteri bársonyszéket átengedi Šimko embereinek, a megmentett koalíció akkor is csak 75 parlamenti szavazattal rendelkezik. Egy 150 képviselőből álló törvényhozásban ez nem kimondottan kényelmes többség. Vajon miért engedheti meg magának a miniszterelnök, hogy ilyen helyzetben és mandátumának első negyedében a kormány túlélése lehetőségének fikciójába kapaszkodjék? A választ keresve akarva-akaratlanul arra is felelni kell, hogy ugyan milyen viszonyok uralkodnak most az SDKÚ-ban, amely a 2002 őszi választás után kétségbevonhatatlanul a koalíció fő ereje volt. Milyenek lehetnek a viszonyok, hogy a párt vezető szervei (az egyszerű párttagokról már nem is szólva) tétlenül nézik az egy évvel korábban imponáló méretű politikai erőnek bizonyult parlamenti frakció elkopását. Kevés olyan miniszterelnököt adó párt van a világon, amely a képviseleti demokrácia viszonyai között az SDKÚ-éhoz hasonló helyzetben ne hozná szóba elnöke leváltásának kérdését. Az SDKÚ ma olyan hangulatban van, mintha a párt népszerűsége nem esett volna a parlamentbe jutás küszöbe alá, hanem az eget ostromolná. Az emiatt keletkezett mozdulatlanság az egész koalícióra rányomja bélyegét. Az ennek a következménye, hogy az SDKÚ három koalíciós partnerének egyikében se fogalmazódott meg a gondolat: vajon ki lehetne Dzurinda alternatívája. Sokakban megállt az ütő, amikor Dzurinda néhány hónapja kapásból menesztette Šimkót. Most próbáljuk meg nem felidézni a „csoportocska” körüli fejlemények mozzanatait, vagy Šimko miniszteri posztból való menesztésének körülményeit. Viszont konstatáljuk – korántsem megalapozatlanul –, hogy a kormányfő káderintézkedései indoklásának mindig volt egy kulcsszava: a pártfegyelem. Dzurinda valószínűleg soha nem volt a fegyelméről hírhedt kommunista párt tagja. Akkor viszont kitől tanulta a fegyelmezésnek azt a módját, amely vészesen hasonlít a régi-régi pártállami praktikákra? Itt most semmi kedvem komcsizni, de lehetetlen volt észre nem venni, hogy az SDKÚ elnökének három koalíciós társa közül egyedül Rusko volt az, aki Šimko kirúgásakor kijelentette: fegyelemnek pedig lennie kell. Úgy tűnik, Rusko fegyelemértelmezése ragályos. Ha nem lenne az, valaki a koalícióban már a nyár végén feltette volna a kérdést: miért még mindig Dzurinda...