Belarusz rulez

Mintha az esőisten is a bársonyos forradalmat siratta volna. Csak aznap és akkor esett, amikor Pozsonynak a tizenhat évvel ezelőtti eseményekre illett volna emlékeznie. De az esőnek sikerült lekoppintani – és kissé talán alakítani is – a legtöbb szlovákiai polgár pillanatnyi „forradalmi” hangulatát. De tegyük a szívünkre a kezünket: ugyan melyikünk állt meg akár egy pillanatra, hogy megrázza kulcscsomóját? Sokkal többet rázzuk a fejünket. Miközben a problémákra, és nem a lehetőségekre koncentrálunk mai, szabad világunkban, nemigen gondolunk arra, mi lett volna, ha november 17-én pár maroknyi diák dolgavégezetlenül hajtotta volna a kommunista kincstári párnára a fejét valamelyik piszkos pozsonyi diákszállóban. Nem kell olyan messzire menni példáért. Elég a Szlovákiától mindössze hatszáz kilométerre lévő Belaruszba utazni a válaszért. Abba az országba, ahol 1994-ben – csakúgy, mint nálunk picivel korábban Vladimír Mečiar – rendes választásokon jutott elnöki pozícióba Alekszandr Lukasenko. Pár hónappal ezelőtt Szlovákia legkiválóbb szociológusai csóválták fejüket a friss, Belaruszból származó közvélemény-kutatás eredménye láttán. Óhatatlanul is összehasonlítva az 1998-as szlovák kutatások eredményeivel, csak ennyit mondtak: a belarusz társadalom jelenlegi állapotát vizsgálva tudatosították, mekkora szerencsénk volt 1998-ban. Mert a megválasztásakor talán ideiglenesen megoldásnak tűnő Lukasenko tizenegy éves uralkodása alatt megteremtette a neoszovjet mintaállamot. Orosz gazdasági segítséggel és a világpiaci olajárrobbanásnak köszönhető pluszbevételből sikerült a béreket és nyugdíjakat olyan szinten tartani, hogy a helyiek úgy érezzék, van mit veszteniük. A volt Szovjetunió országait tekintve valóban nem állnak rosszul, de más összehasonlítási alapjuk nincs. A tőlük nyugatra fekvő szomszédaikról egészen elképesztő információkat közöl az állami elektronikus média. Az Egyesült Államok zsoldjában álló, kizárólag rosszat akaró szomszédok képe a hidegháborús szovjet retorika továbbfejlesztése, amelyhez „az új EU-tagországokban állandósuló gazdasági káosz és elszegényedés” járul. Csoda, hogy alternatív információs források híján a belarusz polgár jó része ténylegesen hiszi, hogy a teljesen államilag menedzselt országban a stabilitást és biztonságot kizárólag Lukasenko tudja garantálni. Viszont neki cserébe a hatalom biztosítását kell garantálni. Jó pár ellenzéki fel is szívódott az állami garanciákban. Talán akadtak, akik felfigyeltek arra, hogy éppen november 17-e előtt volt a Magyar Koalíció Pártjának a vendége a belarusz ellenzék. Szolidaritásért és egy hozzájuk hasonló kis ország nagy tetteiből nyerhető motivációért jöttek. Érdemes lenne megszorítani azt a kulcscsomót, és más szemszögből nézni november 17-ét. Miattuk is, de legfőképp magunkért.