Békés? Boldog?

Ki tudja, hányszor ismételjük el ezekben a napokban barátainkkal, ismerőseinkkel találkozva: békés, boldog új esztendőt! Ami annyira természetes, hogy már el sem gondolkodunk rajta. Viszont ha az ember külpolitikusként kívánna békés új évet, akár ironizálásnak is vehetnék. Csak az ünnepek alatt és között annyi gyilkosság, merénylet történt, oly sok rossz hír érkezett, hogy mindenki számára nyilvánvaló: 2002 utolsó napjairól minden elmondható, csak az nem, hogy 2003 békességének alapjait teremtették meg. Napok óta téma a szerkesztőségben, hogyan fogjuk megoldani a megerősített ügyeleteket, átszervezni a híroldalakat, ha megindul az Irak elleni háború. Egyikünk sem kívánja, de 2001. szeptember 11-e, majd az afganisztáni háború tapasztalatai tanítottak meg bennünket arra, jó lesz, ha mindenre felkészülünk, legalább lélekben. Feszül itt egy jókora ellentmondás is a magánember, az én békém, a te békéd, meg a külvilág békéje között, és boldogok azok a szerencsére óriási többségben levők ebben az országban, akik a sajátjukat minden körülmények között meg tudják őrizni. Hiszen ez a legfontosabb az életben, az egyén békéje, boldogsága. Ezért a többséget nem is foglalkoztatja az említett ellentmondás – és ez így van rendjén. Ugyanakkor belegondolt-e valaki abba, hogy ebben a kis országban is hány száz, hány ezer olyan munkahely van, amelynek megszokott rendjét, az ott dologozók munkáját, s ezáltal esetleg a magánéletét is befolyásolják a távolinak tűnő háború miatti intézkedések? És akkor nem szóltunk arról, hogy a nemzetközi gazdasági hatások, utazási lehetőségek, szigorítások stb. révén, vagyis közvetett módon mindenkiét, meg arról sem, hogy benne van a pakliban: egyszer ebből az országból is el kell mennie néhány fiúnak egy háborúba. Persze, ne kelljen, de jobb rá felkészülni, legalább lélekben. Mondhatnánk, ez a fonákja, az ára a reményteli perspektívának. Mert 2002 jót is hozott ennek az országnak, s értelemszerűen a felvidéki magyarságnak. A meghívó a NATO-ba és az EU-ba, mindazzal, ami ezzel együtt jár és főleg járni fog, nekünk különösen jó. Még nem maga a felemelkedés, még nem maga a jobb élet, de annak a reménye. És már ez is nagy dolog. Az ország fejlődésének ebben az átmeneti időszakában nemcsak az olyan negatívumok, mint egy rajtunk kívülinek érzett háború következményei, befolyásolják csak közvetve az életünket, hanem a pozitívumok is. Valószínű: NATO- és uniós taggá válásunk után még jó pár évnek el kell telnie ahhoz, hogy mindenki közvetlenül érezze az előnyét a világpolitikában jelentős szerepet betöltő szervezetekhez való tartozásnak. Természetesen jobb lett volna 2003 első munkanapján vidámabb hangot megütni, de hát ilyen időket élünk. Nem biztos, hogy lesz Irak elleni háború, mindazzal a felfordulással, amit okozhat a világban, és akkor értelmetlen károgásnak tűnik mindaz, amit leírtam. Úgy legyen.