Beíratás előtt és után

A bakai plébános atya, egy, az Új Szóban korábban megjelent riport megállapításaira reagálva reménykeltőnek ítélte azt, hogy egy felvidéki magyar község lakossága a népszámlálás során kilencven százalékban magyarnak vallotta magát. Mindez szép, és igaz is lehet, – mármint statisztikailag. Ahhoz viszont, hogy egy százalékarányos, adatszerű kimutatásból valósnak tekinthető számot kapjunk, néhány, de legalább egy számtani műveletet el kellene végeznünk. Vegyük például az önmagukat magyarnak vallók összességét 100 embernek és tekintsük mindegyiküket magyarnak mindaddig, amíg ki nem derül, hogy milyen tannyelvű iskolába íratták be gyermeküket. A többéves tapasztalat azt mutatja, hogy tíz, a statisztika szerint magát magyarnak valló szülő közül kettő a szlovák iskolát választja reményteljes gyermekének. Amennyiben hajlamosak vagyunk időt vesztegetni a továbbszámolásra, akkor kiderül, hogy 100 családból 20, ezer családból 200, tízezer családból 2000 gyermek veszik el a magyarság számára, szülei önkénye kapcsán asszimilálódik, gyarapítja a szlovákságot. Ez a számsor az utolsó tíz év tükrében úgy mutatkozik meg, hogy a szülőket és gyermekeiket is egybevéve több, mint húszezer személy adta fel önként a magyar identitását. Ezek valós, veszélyes és felfigyeltető számok. Elfogadható alibista módon, de nem elfogadható felelősségtudattal.

A napokban ismét számos szülő szembesült a választás dilemmájával, s már most tudni lehet, hogy a fenti arány megállapodott s ebben a pangási állapotban növeli a szlovákiai magyarság emberveszteségeit. Azt, hogy ki és mennyit tett a folyamat megállítása érdekében, én nem tudom megítélni. Azt viszont igen, hogy ebbéli felelőssége alól alibista módon nem bújhatnak ki sem a köz-, sem pedig az egyházi ügyek magukat magyarnak valló intézői.