Barguzin- és Petrovič-legendák

„Sok komoly történész és irodalmár megpróbálta megírni az igazságot Petőfi haláláról. Elhallgattatták őket” – olvassuk Zrubecnél, és ez a magyarországi Barguzin-hívők hisztériás érvelésének pontos átvétele. Tudományos érvei, persze, Zrubecnak sincsenek, tehát ezek híján hamisít. Például Illyés Gyula (ő „Illés” Gyulaként emlegeti) Petőfi-könyvét. Laco Zrubec arról tájékoztatja a szlovák olvasót, hogy Illyés azt a véleményt alakította ki, hogy „Petőfi nem esett el a Soighisoare melletti harcokban”. Illyés természetesen arról írt, hogy bár rengeteg legenda szól arról, hogy Petőfi élve maradt, el kell fogadni a keserű igazságot, noha a költő holtteste sohasem került elő. Furcsán olvas ez a Zrubec, mert azzal is Illyést gyanúsítja, hogy „azt írta a Petrovičokról, hogy soha nem tanultak meg rendesen magyarul. Az anya egyáltalán nem beszélt magyarul”. Ezzel szemben Illyésnél azt olvashatjuk, hogy „a kis Hrúz Mária nem mindig ejtette tisztán a magyar szót”, viszont férje, Petrovics István „csak magyarul beszélt jól”. Érdemes olyan szamárságokra reagálni, hogy Petőfi „a forradalmár Kossuth Lajossal barátkozott”? Hiszen tudjuk, hogy Petőfi éppen nem tisztelte Kossuthot, a politikust, Kossuth pedig haláláig nem ismerte fel Petőfi költői nagyságát, s legfeljebb tudomásul vették egymást, de barátságról, már csak a kettejük közötti nagy korkülönbség okán, szó sem lehetett. Zrubec szerint Petőfi „Kossuth javaslatára jelöltette magát a magyar Országgyűlésbe 1848-ban. Az ottani szlovákok azonban árulónak tartották és a választásokon elbukott”. Ebből, ugye, csak a szomorú bukás igaz: „engem, mint orosz spiont, mint hazaárulót, agyon akart verni a magyar nép...” jegyezte fel maga Petőfi, a helyi szlovákoknak pedig semmi közük nem volt az egész botrányhoz, annál több a helyi magyar református papnak, aki azért itatta le a választókat, hogy fiát juttassa be az országgyűlésbe.

Zrubec azt vallja: „egyetért azokkal, akik azt állítják, ha nem lüktetett volna Petőfiben tiszta szlovák vér, ilyen versek nem születtek volna meg”. Hagyjuk most annak firtatását, hogy kinek milyen vér folyt az ereiben. Csak a rend kedvéért szögezzük le, hogy Petőfi esetében nem lenne szerencsés dolog számításon kívül hagyni a szerb apát. Szlovák gyökereit, egyébként soha, senki nem tagadta. Néki, magának volt baja azokkal a szlovákokkal, akikkel találkoznia adatott. Nemzeti türelmetlenségük miatt. Viszont erre a vallomásra azért van szüksége Zrubecnak, mivel az egész dolgozatában azt szeretné bizonyítani: Petrovič Alexandert a magyar szerkesztők kénye-kedve magyarosította Petőfi Sándorrá („a fiú nem védekezett, nem tudott védekezni”). És Petőfi hősi haláláról is azért terjesztettek hamis híreket, azért titkolták el a barguzini sírt, mivel a politikusoknak volt erre szükségük, egyebek között azért, hogy letagadhassák a költ# szlovákságát...Gondoltak-e ilyesmire a magyarhoni legendagyárosok, hogy az ő szélhámosságaikból, áltudományos „érveikből” ez fog kisülni? Hogy akad majd szlovák írástudó, aki azért idézi végig a magyarországi sajtó sületlenségeit, hogy Petőfi szlovákságát bizonyítsa? Gondosan elhallgatva, hogy a magyar történészek egyetlen egy adatot sem találtak arra eddig, hogy 1849-ben a cári csapatok Szibériába hurcoltak volna bárkit (volt nekik elég lengyel, meg orosz rebellisük), és hogy egyesült államokbeli szakértők szerint a barguzini sírból egy leány csontvázát ásták ki ezért tartja feleslegesnek a további bizonyítási eljárást mind a budapesti akadémia, mind a magyar bíróság. És arról sem tud, vagy nem akar tudni Zrubec, hogy a Petőfi „szibériai rabságáról” szóló legendát a XX. században már a második világháború idején a nyilas sajtó elevenítette fel.

Persze, hogy hallgat ezekről a tényekről, különben nem közölhetne ilyesmiket: „A szemtanúk szerint a kezdetektől világos volt a közvélemény előtt, hogy Petőfi nem halt meg a hazáért a csatamezőn. Heroizálni kellett a magyar forradalmi történelmet és ezek a manipulátorok beszéltek és beszélnek arról, hogy Petőfit egy úgynevezett tömegsírba temették valahol Segesvár mellett, ahol síremlék és emléktábla található. Petőfi Sándor nélkül a hazafias magyar történelem elvesztené lendületét”. Bizony, bizony, csóválhatjuk fejünket, hogy a hazafias manipulátorok miket csináltak ezzel a rendes szlovák költővel, aki véletlenül magyarul és csak magyarul írta verseit. Ám Zrubec nem bízik egyetlen magyarban sem... „Azt mondják – olvashatjuk dolgozatában –, hogy Barguzinban is írt verseket. Tételezzük fel ezt a lehetőséget. Tele volt energiával. Egyesek azt állítják, hogy oroszul és szlovákul írt. Igaz, bizonyíték, egyelőre nincsen. Mi, valahogyan nem foglalkozunk ezzel a témával. A dolgok vallják kárát ennek. Kétlem, hogy amennyiben déli szomszédaink akár csak egyetlen oroszul vagy szlovákul írott verset találnának, érdekük lenne ezt publikálni.” Ejnye, ejnye, Laco Zrubec! Ha már vette magának a fáradságot, hogy az Ulan Udében megjelenő Bajkal cikkét idézze, akkor igazán figyelmet fordíthatott volna a budapesti Esti Hírlap ama közleményére, amelyben egy oroszul írott gyerekes klapanciát kiáltottak ki Petőfi-versnek. Ezek után miért lenne oka kételkedni abban, hogy majd azok a bizonyos szlovák költemények is előkerülnek. Ha meg nincsenek, majd csak akad valaki, aki Petrovičnak érezve magát és áldozatot hozva a szent ügy oltárán, megírja ezeket. Aztán elküldi Budapestre, hadd örüljenek ott is.

Magyarországon, a legendagyárosok hol Habsburg-ügynökök művének, hol pedig kommunista ármánynak minősítik, ha valaki kételkedik a barguzini legendában. Laco Zrubecnek viszont azért van szüksége erre a legendára, hogy a magyarokat vádolja meg: egy rendes Petrovičot, lám, arra kényszerítettek, hogy Petőfi álnéven írjon. No és Szendrey Júliának ugyancsak érdeke volt, hogy a költő hősi halálát hivatalosan elismerjék, mert – mint ezt a gondos Zrubec nem felejti el megjegyezni – újra férjhez akart menni, „noha titokban hitt benne, hogy Petőfi él”.

Ilyen a legenda sorsa. Azt azonban Laco Zrubecnek is illene tudnia, hogy az a tábornok, akinek oldalán Petőfi szárnysegédként szolgált, Józef Bem volt és nem „J. Brém”, ahogyan a Literárny týždenník egyik nem régi számában olvasható.