Balkoni állapotok

Amikor az embernek van egy nagy halom pénze, vesz egy kis lakást. Aztán igyekszik azt a néhány négyzetmétert lakhatóvá tenni. Nálam például így került az erkélyre elegáns, galambszürke padlócsempe. (A mester azt mondta, ne firtassam, honnan a nyersanyag: „Lett, felgyűlt, van, na. Kábé tízezer lesz, kápé. Számla? Mi maga, uram, adóellenőr?”) Szép lett, még az öreg szekrény is büszkén húzta ki magát, amikor átadta a helyét az újnak és kiköltözött a balkonra. Nem csak nekem tetszett a csúszásmentes, fagyálló járólapos erkély, hamarosan madárlátta lett, mert kezdtek csodájára járni a galambok is. Talán kezdetben még tetszettek is a betondzsungel kellős közepén tollászkodó madarak, de aztán rájöttem, hogy ugyanaz a gond velük, mint a régi akváriumom lakóival. Etetni ugyan sohasem etettem őket, de az ürüléket csak el kellett takarítanom utánuk. Erre azonban csakhamar ráuntam. Igaz, hogy galambszívet örököltem, de az én türelmemnek is van határa. Nem nézhettem tovább tétlenül, hogy összerondítják a meseszép lodzsámat. Madárijesztőnek én is megtettem egy ideig, elég volt szigorú arccal kilépnem a balkonra, már hussantak is szét a tubicák. Csak a guanó maradt utánuk. Szóval, vívtuk a mi kis macska-egér (vagyis ember-galamb) harcunkat, aztán a fáradalmakat kipihenendő elmentem egy hétre vakációzni. Amikor hazatérek, látom, hogy a szobapálmám elbágyadt, a galambok viszont erőre kaptak. Menthetetlenül odaszoktak. Hatalmukba kerítették a négyzetmétereket, dacból dúcot csináltak odakinn. Nem hagyták magukat zavartatni, gátlástalanul és hangosan krútak naphosszat. Kezdetben csak a balkonajtó nyitására nem reagáltak, később már a „dobbantás papuccsal a padlócsempén” nevű támadófegyvert is ignorálták, és csak a „konyharuha plusz ssssh hang” hatására röppentek fel kénytelen-kelletlen.

Éppen feladni készültem a kilátástalan küzdelmet, amikor úgy tűnt, véget ért a tubibuli. Elcsendesedtek a madarak, naphosszat színüket sem láttam. Az ember mégiscsak győzedelmeskedik a természet fölött – gondoltam. Az önelégült mosoly csak akkor fagyott az arcomra, amikor észrevettem, hogy az öreg szekrény alól kukucskál egy galambfej. Azanyád...!

Döngött a szekrényajtó, röppent a madár, szállt a tolla. Benéztem a kaszni alá. Meg kellett kapaszkodnom az ajtófélfában. Nagyanyám tisztességben megvetemedett kétajtós szekrénye alatt ligetfalui fák ágacskáiból eszkábált fészek lapult, benne egy hófehér tojással. Számoltam magamban tízig, majd visszaléptem a szobába, és hang nélkül becsuktam magam mögött a balkonajtót.

Azóta óvatosabban takarítok az erkélyen.