Az ördög és cimborái

Van a világnak egy pontja, ahol nem a XXI. század nemzetközi kihívásai – terrorizmus, iraki válság, globalizáció – kötik le a figyelmet, hanem a már-már feledésbe merült „régi szép” hidegháborús korszakban kitermelt problémákkal vajúdnak a politikusok. Az 1950–1953-as koreai háborút lezáró tűzszüneti egyezmény aláírásának hétfői, ötvenedik évfordulója ismét alkalmat adott arra, hogy a szakértők elemezgessék, nukleáris konfrontáció színterévé válhat-e a Koreai-félsziget. Volt néhány reményteljes hónap – lehet, morbidul hangzik – a Nagy Vezér, Kim Ir Szen halálának köszönhetően, amikor úgy tűnt, hogy az egész, személyi kultuszba ágyazott anakronisztikus rendszer az enyészeté lesz. De hamar kiderült, a Szeretett Vezér, Kim Csong Il sem esett messze apja fájától, folytatja a ma már kabarétréfákban is túlzásnak ható politikai irányvonalat annak minden külső járulékával egyetemben. A leglátványosabb példája ennek a kis Kim kéthetes oroszországi turnéja volt, amely még a sztálini hagyományokon edzett oroszok toleranciaszintjét is próbára tette.

A helyzet a következő: a szinte hermetikusan lezárt Észak-Koreában tízmilliók éheznek, a KNDK lényegében minden szomszédja címére intéz fenyegető nyilatkozatokat, miközben élelmiszer- és egyéb segélyekért kuncsorog náluk. Meg persze Washingtonnál. Amikor a segélyek apadni látszanak, akkor elhúzza a világ orra előtt az országegyesítés mézesmadzagját, amitől a világ egyik leggyorsabban fejlődő gazdaságával bíró Dél-Korea általában meghatódik és megnyitja bugyellárisát. Minden költséget vállalna, annak ellenére, hogy nyilvánvaló: Szöul gazdaságilag nem viselné olyan jól a koreai egyesítést, mint anno a nyugat-németek a német egyesítést. És amikor ez az egyesítés-játék már nem eléggé hatásos, Phenjan a cinkelt lapok közül előveszi a legkockázatosabbat, az atomzsarolást.

Valójában senki sem tudja, aki pedig talán tudhatná – Moszkva és Peking –, az nem fedi fel, hogy mennyire reális a fenyegetés. Nem tudni biztosan, vannak-e Phenjannak működőképes (!) rakétái, amelyekkel az atomtöltetek célba juttathatók, s még inkább nem tudni, vannak-e egyáltalán ilyen töltetei. Nyugati szakértők afelé hajlanak, hogy még nem rendelkezik velük, de az ördög sosem alszik, meg őrült is lehet a kis Kim, ezért nem zárható ki az atomfegyver előállításának lehetősége a leállított, majd nemrég állítólag újraindított jongbjoni erőműben. Sokan kérdezték, hogy a „latorállamok” közül miért Irakot és miért nem a KNDK-t rohanta le az USA. Washington sokszor megerősítette: Phenjan ellen nem tervez katonai megoldást. És ez nem véletlen. A gazdasági szempontból romhalmaznak tekinthető kommunista Korea atomlehetőségeinek veszélyét előszeretettel túlozzák el az orosz és kínai „szakértői” nyilatkozatok. Hiszen általános a vélemény, hogy a kis Kimet csak a baráti Moszkva és Peking tudja jobb belátásra bírni, és most angazsálják is magukat rendesen. Természetesen már a borsos számlát is elkészítették, amelyet benyújtanának Washingtonnak a közvetítésért. Tehát a helyzet elég kusza. Az egyik oldalon igaz, hogy az ördög nem alszik, a másik oldalon viszont tény, hogy a feszültség fenntartásában Phenjan mellett egy ideig még Moszkva és Peking is érdekelt.