Az érdektelenség győzelme

Mindenekelőtt fontosnak tartom azt, hogy tudatosítsuk, nem feltétlenül a kisebbségben élő magyarok elutasításáról van szó. Legalábbis nem olyan értelemben, mint ahogy azt első ránézésre látnánk. Ennél sokkal prózaibb, ám sokkal szomorúbb okai vannak annak, hogy nem lett sikeres a kettős állampolgárságra vonatkozó népszavazás. A negatív eredmény ezúttal áttételesen jött létre. Nem azzal, hogy „nem”-et mondtak volna a Magyarországon élő magyarok, a negatív eredményt az emberek érdektelensége okozta. Nekünk, kisebbségben élő magyaroknak nem lehet nem észrevennünk, hogy a többségi nemzetek jobban hasonlítanak egymásra, mint ugyanazon nemzet többségiként és kisebbségiként élő tagjai. A magyarországi magyarokat jobban érdekli az egészségügy privatizációja, mint az, hogy „valamilyen” távol élő, általuk nem ismert, állítólag hozzájuk tartozó embertömegnek milyen a sorsa, illetve hogy szeretne hozzájuk tartozni. Bár, mint az a referendumon való részvételből kiderül, ez a kérdés sem hozza igazán lázba őket. Szomorú, hogy magyarázatot kell keresni arra, miért nem mentek el az emberek szavazni, kinyilvánítani a véleményüket. Nemtörődömségükkel, érdektelenségükkel a lehető legrosszabb forgatókönyv valósult meg. Tudjuk, hogy húsz–húsz százalék mellettünk, illetve ellenünk szavazott, a valós többség véleményét pedig megpróbálhatjuk kitalálni.

Nem feltételezem, hogy az MSZP és az SZDSZ olyan meggyőző erővel rendelkezne, amellyel el lehet tántorítani a határozott és érdeklődő állampolgárokat a szavazástól, véleményük kinyilvánításától. Kételkedésre, gondolkodásra lehet késztetni bárkit, de nem lehet meggyőzni arról, hogy ne szavazzon, ha van véleménye – legyen az támogató vagy ellenző. Ami valójában történt – illetve, valószínűleg történt –, az érdektelenség és a struccpolitika győzelme. Az emberek túlnyomó többsége úgy gondolta, az egészségügy privatizációja pártpolitikai csatározás része, ami őt nem érdekli, a kettős állampolgárság pedig fölösleges. Valljuk be őszintén, a többségi magyarok túlnyomó része – nemzetiségétől eltekintve – ugyanolyan, mint bármely másik közép-európai nemzet tetszőleges tagja. Egy részük sosem találkozott kisebbségi nemzettársával, így őt nem érinti a kérdés. Mindennapi gondjaival foglalkozik, megélhetéséért küzd – hát miért érdekelné egy ismeretlen sorsa? Van még egy másik típusú nemmel szavazás. Az, amit a kormány népszerűsített, a távolmaradás, amely mögé elrejthették legsötétebb félelmeiket: Mi lesz, ha a kisebbségiek szavazati jogot kapnak, és a jelenlegi ellenzékre szavaznak? A választók is elrejthették kisszerű félelmeiket, azokat a feltételezéseket, hogy egy náluk jobban képzett szakember vagy olcsóbban dolgozó munkás megfosztja őket munkájuktól.

A nemzet egy elvont fogalom, a pénz konkrét, ezért is lehetett megpróbálni forintosítani az összetartozást, és éppen ezért lehetett minden felelősség nélkül százmilliárdokat emlegetni anélkül, hogy bármilyen reális alapot kelljen az állítás mögé felsorakoztatni. És természetesen, minthogy a valós értékek nem válthatók semmilyen pénznemre, jó volt arra, hogy elgondolkoztassa, megingassa a jóhiszemű szavazópolgárokat.

Szomorú, hogy végül beteljesült az, amitől mindannyian tartottunk, és ami politikusaink megnyilatkozásaiban is szerepelt: elhibázott volt kiírni a népszavazást. Végül nem Románia, Szlovákia vagy Ukrajna ellenkezése, hanem a bizonytalanság és üresség törte meg ezt az elhibázott, de feltétlenül nemes szándékkal indult kezdeményezést.

A szerző politológia szakos hallgató