Az emlékezés politikája

A címlap több okból is idegesítő. Most hagyjuk is azt a kérdést, hogyan lehet Európa katonai megszállását párhuzamba állítani annak gazdasági-politikai integrációjával – oké, hallottam már a Brüsszel– Moszkva, sőt a Brüsszel–Bécs párhuzamot is, de azért Hitlert előhúzni a németekkel szemben meglepő így 2014-ben. Ennek fő oka az, hogy ha van olyan ország, amely elvégezte emlékezéssel kapcsolatos politikai kötelességeit a 20. század második felében, az pontosan Németország. A nácizmus borzalmai után, amelyekben még az is érintetté vált, aki aktívan nem járult hozzá a rezsim gaztetteihez, intenzív oktatási-nevelési programok indultak. Úgy tűnik, fényesen bevált a pártalapítvány-rendszer, amelynek keretében a parlamenti erőkhöz köthető alapítványok jelentős állami pénzekhez jutnak a lakosság politikai oktatására. A német politika mai demokrata konszenzusa nem az elhallgatott titkokra, letagadott viszonyulásokra épül, hanem a megbeszélés erejére. Közben Európa legtöbb állama egyáltalán nem hajlandó a hasonló emlékezetmunka elvégzésre. Drámaian rossz a helyzet például Közép-Európában, ahol az elitek és a választók közösen utasítják el az elszámolást a 20. század nagy eseményeivel: nem csak a II. világháborúval, de a szocializmussal, a párizsi békét követő időszakkal, a deportációkkal, jogfosztásokkal is. A múlt relativizálása nemcsak a változatlanul beneši Csehországban és Szlovákiában zajlik, hanem a nácibarát múltjának beismerésével épp most szakítani igyekvő orbáni új Magyarországon is központi téma. De részben az emlékezéspolitika húzódik az ukrajnai feszültség mögött is: az igazán soha be nem fejezett nemzetépítés, a kelet és a nyugat rendezetlen cechjei komoly táptalajt biztosítanak a konfliktusok éleződéséhez. És ha már itt tartunk: bár az USA számos nagy jelentőségű lépést tett a múlt sérelmeinek feldolgozása felé – itt külön kiemelendők a rabszolgaság eltörlése óta futó integrációs programok, amelyek mára elnököt produkáltak Amerikának –, de ezt az országot is több feldolgozatlan történelmi esemény húzza vissza, magától az alapításának körülményeitől kezdve az elmúlt tíz évben a frontokról hazatérő, gyakran testileg-lelkileg gyógyíthatatlan sebeket szenvedő katonákig. Egy ilyen kontextusban egy jót nácizni a németek rovására valahogy nem tűnik olyan jó ötletnek. Persze világos, hogy ez csak egy címlap, és szimbolikája könnyen dekódolható bárki számára. Ennek ellenére azt gondolom, hogy a jelen társadalmi-politikai válságaiban éppen a német emlékezet és emlékezéspolitika az a pozitív színfolt, amelynek alapos tanulmányozására a világ csaknem minden országában szükség lenne.