Az átállás kínjai

Úgy emlékszem, egy neves kollégám írta le pontosan itt, alig egy éve kommentárjában azt, hogy minden felülről kezdeményezett és vezérelt reform kimenetele kétséges; ha későn kezdik el, annál kapkodóbb lesz, végeredménye tehát annál megkérdőjelezhetőbb. A minap egy iskolaigazgató ismerősöm állított meg. A kölcsönös üdvözlés után már zúdult is rám a panaszáradat. Azt mondja, több mint harminc éve tanít, de ekkora káoszt és nyomort még nem élt meg az iskolaügyben, mint mostanság. Pedig van némi tapasztalata, hiszen a rendszerváltás után gimnáziumot igazgatott, rendszeresen hadakozott a Slavkovská- félékkel, ám azok a csaták egy lapon sem említhetők a rengeteg utánajárással, papírmunkával és pénzkunyerálással, amit az új helyzet, a megyéhez, illetve az önkormányzathoz tartozás okoz. Az átállást csak nehezíti, hogy például a hivatalosan már nem létező járási iskolaszék még mindig tengernyi adatot, elszámolást követel az igazgatótól, kimutatást a tantestület tagjairól, noha gyakorlatilag az iskola működésébe már semmilyen beleszólása nincs, legfeljebb módszertani ügyekben. Nem beszélve a ki nem fizetett számlákról, régebbi adósságokról. „Mintha még mindig azt bizonygatnák, hogy ők mennyire nélkülözhetetlenek, megkerülhetetlenek és fontosak (mármint az a néhány járási apparatcsik, aki a megszüntetés ellenére még mindig ott dolgozik), de ha konkrétumokban – ne adj’ isten! – pénzügyekben keresem őket, akkor rendre azt a választ kapom: ők már nincsenek is, nem kompetensek” – mormogja ismerősöm. Ám az illetékes „új helyen” sem rózsásabb a helyzet; egy-egy adott körzet kisiskolái közös irodán keresztül oldják meg a fizetést, rezsit, könyvelést, ám ehhez is szinte minden papírt, kimutatást, elemzést újra be kell nyújtani, az adóhivatallal jóváhagyatni, az önkormányzatokkal egyeztetni. Ismerősöm már a tanév kezdete óta mást sem csinál, mint iratokkal degeszre tömött táskával rohangál hivataltól hivatalig, önkormányzattól központi irodáig, Hencidától Boncidáig, és azon töpreng, hogy átképzi magát könyvelőnek, titkárnőnek, jogásznak – majd ezek után bevonul egy csendes intézetbe, ahol a gumicellában mereng majd a bürokrácia hasznán. Magában pedig napjában többször elátkozza azt a percet is, amikor vállalta az igazgatói posztot. Apropó, a legújabb óriási ötlet az, hogy minden tanárnak kötelessége beírni a nagykönyvbe, mikor ugrott át az iskolával szomszédos lakásába ebédelni, köteles beírni a visszaérkezés időpontját, és mindezt köteles jelenteni naponta az igazgatónak is. Pecsét, aláírás, kipipálva. Uff!