Átalakuláson megy át a NATO

A válsággal kapcsolatban érdekes megjegyezni, hogy a NATO-ról szinte havonta elhangzanak hasonló jellegű értékelések, éppen úgy, mint az EU-ról (bár fontos megjegyezni, hogy a két szervezet jellege, történelme és küldetése is gyökeresen eltér). Ami a válságot illeti, tény, hogy a NATO szerepe az elmúlt évtizedben csökkent. Ez szinte természetes, hiszen a hidegháború alatt központi szerepet töltött be az euroatlanti térség védelmében, amelyet közvetlenül fenyegetett a szovjet támadás. A Szovjetunió felbomlása után megszűnt az a közös veszélyforrás, amely a szövetségesek biztonságpolitikai szolidaritását négy évtizeden át magas szinten tartotta. Ráadásul miután Európa már nem a globális stratégiai vetélkedés fő küzdőtere és a veszélyforrások eltolódtak kelet felé, az USA számára is kevésbé fontos a NATO egésze éppen úgy, mint az európai szövetségesek. A NATO azonban fokozatosan alkalmazkodik a globális biztonsági környezet és a nemzetközi kapcsolatok új kihívásaihoz, ezért helytelen azt állítani, hogy elvesztette jelentőségét. Érvényes ez annak ellenére is, hogy például az iraki háború kapcsán komoly nézeteltérések merültek fel a legfontosabb szövetségesek között. Elvégre – a volt amerikai külügyminiszter szavaival élve – hogy is lehetne egy olyan szervezet válságban, amelybe annyian szeretnének belépni. A közép-európai újabb tagországok számára a NATO még mindig biztonságuk legfőbb garanciája, és belátható időn belül az is marad.

Teljes mértékben egyet lehet érteni azokkal az értékelésekkel, amelyek szerint a NATO teljes átalakuláson megy keresztül. Sőt már a hidegháborút követő transzformációk második fázisát éljük. Természetesen a hidegháború alatt oly jól ismert területvédelemről ma már szó sincs. Erről a koncepcióról nemcsak hogy nem beszélnek manapság, de teljesen értelmét vesztette a mai körülmények között. Ennek ellenére azért érdemes zárójelben megjegyezni, hogy az európai országok haderejének nagy része még mindig csak ilyen jellegű feladatok végrehajtására alkalmas, és még nem tűnt el végleg egyes „gondolkodók” fejéből. De napjainkban már nemcsak a területvédelemnek nincs értelme, hanem a koszovói konfliktus alatt oly sokat ragozott „out-of-area or out-of-business” dilemma sem aktuális. Lugar szenátor szavai abban az időben születtek és voltak életbevágóan fontosak, amikor a szövetségben arról vitáztak, milyen mértékben kell a NATO-nak részt vennie saját területén kívüli katonai akciókban. Jelenleg már nem is területen kívüli, hanem Európán kívüli akciókról beszélünk. A NATO jelenlegi öt akciója közül már mindössze egy európai: a KFOR Koszovóban. A többi négy missziót Afganisztánban, Pakisztánban, a szudáni Darfúrban és a Földközi-tenger térségében (Active Endeavour) hajtják végre. A NATO-hadműveletek azonban nem csak földrajzi értelemben változtak óriásit. Legalább ekkora a haladás a missziók jellegét illetően: már kisebbségben vannak a katonai hadműveletek. Afganisztánban a békefenntartás mellett egyre fontosabb az „országépítés” – egyre jelentősebb civil részvétellel. A földközi-tengeri hadművelet lényege alapvetően a hajózási útvonalak biztosítása, és nem mellékesen a csempészet és az illegális migráció visszaszorítása. És akkor még nem beszéltünk a darfúri misszióról, amelynek lényege, hogy a NATO logisztikai, elsősorban szállítási kapacitásokkal segíti az Afrikai Unió helyi egységeit. Végül, de nem utolsósorban pedig, a szervezet gyorsreagálású haderejét – amely a 2002-es prágai csúcstalálkozó egyik legfontosabb eredménye volt – a pakisztáni földrengést követően vetették be a helyi lakosság megsegítésére. Az igazsághoz viszont hozzátartozik, hogy azért a NATO-országok legfontosabb és legfelkészültebb egységeiből összeálló haderőnek nem a polgári lakosság segítése az elsődleges feladata. Több tagállam ki is nyilvánította, formálisan vagy informálisan, hogy nem szeretné, ha a jövőben ebből precedens lenne.

A NATO átalakulásának további fontos eleme a globális partnerségek kialakítása. Bár nem formális fórumokon több szakértő szorgalmazta a tagság globálissá tételét, a NATO a globális együttműködés felé halad. Ez egyebek között olyan országokkal jelent vagy a jövőben jelenthet szorosabb együttműködést, mint Oroszország, Ausztrália vagy Japán.

Nem utolsó sorban érdemes megjegyezni a szervezet bővítését. A potenciális tagokat elsősorban a Balkánon kellene keresnünk, de Ukrajnát sem szabad kihagyni a sorból. Bár az elkövetkező két évben erre semmi esetre sem kerül sor, 2008 horizontján már érdemes elgondolkodni ezen a kérdéskörön is. Annál is inkább, mivel a NATO bővítése szinte minden közép-európai ország egyik legfontosabb külpolitikai prioritása.