Árvíz és Trianon

Európa természeti képét már évszázadokkal ezelőtt jelentősen átalakította az ember. Az öreg kontinens erdeinek jelentős részét már az ókorban és a középkorban kivágták. Kétszáz éve ugyan ez megállt, sőt valamelyest visszafordult, de a föld lehető legintenzívebb gazdasági kihasználása továbbra is a legfontosabb cél maradt. Mintegy száz éve a természetes ártereket is felszámolták, a folyóvizeket szűk töltések közé terelték. Átlagos áradásnál ezek a gátak valóban elegendőnek bizonyulnak, de a statisztikailag százévente előforduló nagy árvizek esetében már kevésbé.

A természeti csapáshoz azonban hozzá lehet szólni június 4-ike kapcsán is. A Trianonhoz vezető okokról ma is tart a vita, s nem kevesebb szó esik arról is, hogy milyen tárgyalási stratégiát kellett volna alkalmazni. Néhány évtizeddel ezelőtt a történészek általában kritizálták a magyar delegáció érvrendszerét, ami egy ezeréves gazdasági-kulturális-természeti egység fenntartása mellett való kiállást jelentett. Még ma is sokan állítják, hogy nagyobb eséllyel lehetett volna érvelni az etnikai határok mellett. Persze ez a vita csak akadémikus, ha másért nem, hát azért, mert a határok kérdése már 1919 tavaszán eldőlt, a békekonferencia csak színházi előadás volt.

Ennek ellenére az akkori magyar érvek új megvilágításba kerülnek. Az Európai Unió, de a világ számos aktivistája az environmentális gondolkodás, a környezetvédelem és a környezettudatos gazdálkodás elterjesztéséért küzd. Amikor meghúzták a határokat nem voltak tekintettel a természetes vízválasztókra. A Kárpát-medence ugyanis egy vízrajzi egység. Jelenleg az a helyzet, hogy a vízgyűjtők Magyarország határain kívül, az árterek pedig belül találhatók. Veszélyt jelent például az erdőirtás, ami leginkább Kárpátaljára jellemző, és tiszai árvizekkel fenyeget, na és a ciánszennyezés sem Romániát sújtotta igazán. A hatékony árvízvédelemi rendszer nem valósulhat meg a közép-európai országok egészséges szolidaritása nélkül.