Árnyékban élni

Az eset, amelyről a továbbiakban szó lesz, valószínűleg korántsem egyedülálló. A közelmúltban szerkesztőségünkbe egy segélykérő levél érkezett. A levél bizonytalan fenyegetettséget sugárzott és utolsó szalmaszálként íródott, írójának helyzetét reménytelennek, kilátástalannak ábrázolja. Feladója egy harminc év alatti fiatalasszony, négy gyermek anyja, egy dél-szlovákiai kisvárosban él. Amikor hosszas keresés után végre megtaláltam, remegve nyitott ajtót. Arra kért, sem a lakhelyét, sem a nevét ne közöljük, mert ha a férje tudomására jut, az az életébe kerülhet.

Mi hát a probléma? A fiatalasszony megromlott házasságából szeretne menekülni, ahol mindennapos szellemi és fizikai terrorban van része. Elém rakott tucatnyi orvosi jelentést, amelyek veréstől származó sérülésekről, rossz fizikai és szellemi állapotról tanúskodtak. Erős nyugtatók nevét véltem felismerni. A kivizsgálásokat elvégző orvos természetesen törvény adta kötelezettségének eleget téve a fizikai bántalmazás tényét tudatta az illetékes rendőri szervekkel. Csakhogy semmilyen kivizsgálás nem indulhatott, ugyanis a sértett, valószínűleg ismét fizikai és szellemi terror hatására, nem tett feljelentést a rendőri szerveknél, tehát azok nem indíthattak nyomozást, lévén, papíron az ügy nem létezik. Viszont annál inkább létezik a valóságban. A valóság pedig sokkal keserűbb. A környezet, amelyben ez a család él, akár lehetne rendezett is. Viszonylag tisztességgel berendezett kétszobás lakás, igaz, némi lakbér- és egyéb hátralékkal egy városszéli lakótelep legszélén. Négy egészséges gyerek, akik viszont az idegen megjelenésekor azonnal visszahúzódnak a fél falnyi televízió bűvöletébe. Nem voltak elhanyagoltak, gondozatlanok, csupán tartózkodók és csendesek. Szemükben valami tompa rémület és fásultság. Kérdésre nem reagáltak, kommunikálni nem volt kedvük. Valószínűleg láttak már néhány heves dühkitörést és tettlegességet családon belül. Amikor a szemmel láthatóan zilált lelkiállapotú asszonyt arról kérdeztem, mivel segíthetne neki lapunk, csupán egy szót ismétel görcsösen, pénzt kér, hogy elköltözhessen. A problémakör tehát adott. Hova fordulhat egy kétségbeesett anya négy gyermekével? Hol talál megértésre, hol hallgatják meg, ha még az anyanyelvén sem képes összefüggően kommunikálni, nemhogy valamilyen más nyelven? Mit várnak el ezek az emberek a sajtótól és mit tehet ténylegesen a sajtó akkor, ha még a nevüket és lakhelyüket sem kívánják feltüntetni? Van-e beleszólása a családvédelemnek vagy a rendőrségnek, hiszen végül is ügy nem létezik, mert a szenvedő fél korlátozva van még abban is, hogy egyáltalán ügyet csinálhasson rosszra fordult sorsából és félelmekkel teli életéből? Tudja-e a gyermekek pedagógusa, milyen körülmények között élnek azok? A szomszédok passzivitásának és hallgatásának valószínűleg szintén megvan az oka. Statisztikai adatok szerint ebben az országban minden ötödik nő fizikai és szellemi terror alatt éli az életét. Segítségért kiáltanak, de hogyan segítsünk, ha névtelenek és arctalanok maradnak, ha a segítséget nyújtani kívánó kéz a semmibe nyúl?

Utóirat: a kézirat befejezésekor telefonon értesített a helyi rendőrség egyik tagja, hogy névtelenséget kérő alanyunk feljelentést tett kínzója ellen. Talán neki sikerül kikerülnie a fenyegetettségből.