Amikor a mű emlékművé válik

Amikor 1991 szeptemberében Vavroušek szövetségi főkörnyezetvédő hazajött Budapestről, úgy nézett ki, hogy a magyar fél hajlandó lesz megépíteni egy közös művet, no nem az eredeti tervek alapján. Az akkor D-variánsként emlegetett megoldás lényege a kiliti Duna-elterelés, a nem csúcsra járó bősi erőmű és főleg: a közös beruházás megtartása volt. Talán meg lehetett volna egyezni, ha nincs az az azóta már jól ismert keményfejűség, amellyel egyesek meg akarták mutatni az egész világnak: egy új ország van itt, amely számára semmi se szent és amelyikkel nehéz lesz megegyezni. Igen, egy új politikai garnitúra volt akkortájt születőben. Az a garnitúra, amely egy országot a negatív motivációra épített, egy országot alapított, amelynek az alkotmányát az azt jóváhagyó garnitúra fogja majd legtöbbször megsérteni, egy ország, amelynek „tőkehalmozó” rétegét a vadprivatizáció teremti meg, s egy ország, amelynek köztörvényes bűncselekményekkel vádolt egykori magas rangú képviselője jó, hogy nem nemzeti hősként tér vissza kétéves bujkálás után.

A bősi beruházás C-variáns szerinti megépítése sokba került. Hogy mennyibe, azt nehéz lenne megállapítani, mert erről megbízható adatok nincsenek. Annyit tudunk csak, hogy a bősi erőmű könyvelési értéke ma 36 milliárd korona, hogy az állam vízügyi beruházásai miatt kialakult tartozása ma meghaladja a 20 milliárd koronát (csak az alap kamatok nélkül). Továbbá annyit tudunk, hogy a bősi erőmű közel 2,3 milliárd kilowattóra áramot termel évente, de hogy ennek mégis mennyi az ára, azt nem tudja a nyilvánosság. Csak annyit tud, hogy a bősi áramért az állami Vízügyi Beruházó Vállalatnak nem fizetett az állami Villamos művek Rt., s hogy tavaly született meg a megegyezés, mely szerint a vízügyiek 65 százalékban részesülnek a Bősön termelt villamos energia árából. Ebből állítólag hiteleket is képesek törleszteni. Állítólag. Merthogy az állami garanciával felvett hitel 2007-ig a költségvetést terheli.

Ahhoz, hogy milliárdok tucatjait lehessen elkölteni a lakosság tájékoztatása nélkül, a műből nemzeti szimbólumot kellett alkotni. Július Binder, aki 2000-ig a Vízügyi Beruházó Vállalat igazgatója volt, saját gyermekének tekinti a művet s csak úgy beszél róla, mint a szlovák államiság alapkövéről. Az önálló Szlovákia szimbólumáról. Pedig lelke rajta, semmi másról nem volt szó, csak a beruházandó milliárdokról. Tízezer munkahelyről. És egy emlékműről. „Aki ott jár, tudja, hogy Bős az én emlékművem” – mondta Binder vasárnap a televízióban. Azon túl, hogy az ilyen nyilvános kijelentés már a diagnózisok határát súrolja, hozzá kell tenni: azért arról ennek az országnak az adófizetői vajmi keveset dönthettek, hajlandóak-e pénzelni egy ekkora emlékművet. S mivel Bős kapcsán soha senki nem beszélt pénzről, s mivel a környezetvédőket könnyű volt ekofasisztáknak nevezni, mivel éppen magyar–szlovák közös ügyről volt szó, könnyű volt minden ellenkezőt leirredentázni, így fordulhatott elő az, hogy egy beruházásnak az áráról és a hozadékáról soha sehol senki nem beszélt nyilvánosan.

Szlovákiát tehát úgy alapították az „alapító atyák”, hogy nem voltak kíváncsiak egy népszavazás eredményére, arra sem, hogy építkezési engedély nélkül tereltek el egy határfolyót, majd arra sem voltak kíváncsiak, mit szól „a nép” egyesek fénysebességhez nem mérhető gyorsaságú meggazdagodásához. Az ország nem a törvények megtartására és nem a közmegegyezésre épült, s ennek eredményeképpen lehet, hogy húsz év múlva sem érjük utol az uniós vonatot. Ha valaha Bős emlékművé avanzsál, akkor ennek a hozzáállásnak és ennek a politikának az emlékműve lesz.