„Aki hülye, az is marad?”

2006-ban is? Miért ne, hiszen az emberek nem változnak, csak a rendszereik, meg az idők... A Republic frontembere, Cipő több mint egy évtizedes kultuszdalának címbe emelt refrénje sajnos ezért maradhat időszerű. Ez évben ráadásul törvényszerűen fokozódhat a kollektív hülyeség is, hiszen olyan választási haddelhadd van kibontakozóban e tájakon, amelynek immár négy éve folynak a hadműveletei. Olaj a tűzre, hogy egyre vehemensebben idéznek vér-, pénz-, sőt, „puskaporszagot” a népbutítás felkent zsonglőrjei. Mutatványaikhoz folyamatosan beadja a derekát a Duna mindkét oldalán a célközönség is, hiszen úgy gyűlik zászlók alá – vagy éppen menekül alóluk! –, mint az éji vad...

Idehaza is nyomul egy ellenzéki ripacs, akit Robert Ficónak hívnak. – Itt fogtok éhen dögleni nélkülem, szegény, becsapott, kifosztott, elesett, nyomorgó népem, nemzetem! Irány a múltba! – fröcsögi „a Változás” reményében ő is... Itt országosan mintegy harminc százalékot tesz ki a neki csápoló bagázs. Nyilván a „gondtalan szociról” nosztalgiázó egykori káderek és a pártállami időkben elhülyültek, idült irigykedésre nevelt kielégítetlenek alkotják a derékhadat... ĺgy megy ez, mert évtizedeken át ilyenné silányult a közép-európai közéleti akol. Önsorsot rontó tévedés azonban azt hinni, hogy a célközönség maga nem sáros abban, amit csináltak, csinálnak vele! Hiszen volt tizenöt éve a gyógyulásra...

Volt esély a szlovákiai magyarok térfelén is. Ám az általuk „csinált”, önmaguk közül általuk kiemelt közéleti vezetőkkel együtt – rendszerváltás ide vagy oda – tulajdonképpen folyamatosan maguk alatt vágják a fát ők is. A minapi megyei választások siralmas eredménytelensége tehát a látszat ellenére sem csupán holmi politikusi csőd. Egyrészt, mert a szlovákiai magyarok is felültek a posztkommunista társadalmakat jellemző fedezet nélküli kampányjelszavaknak, a szinte minden alapot nélkülöző gazdasági rémhírkeltésnek, az idült hülyeségre, a zsigeri irigységre építő stadionhangulatnak, az önérdekű pletykapolitikának. Sőt! Viszonylag zárt kisebbségi közösség lévén – bár paradoxon, de sok az eszkimó, kevés a fóka –, egy-egy többségi közeg tagjainál is jobban hajlanak arra, hogy elvből gyűlöljék meg saját fajtájukat... Milyen más oka lenne például, hogy akár sikeres vállalkozóikat, vezetőiket, politikusaikat is, szinte csak szitkokkal illetik évek óta? Vagy talán ismer valaki ebben a környezetben olyan embert, aki nem irigykedik akár régi kebelbarátjára, a szomszédjára, nem mocskolja azt csak azért, mert úgy tűnik, hogy nálánál valamivel többre vitte? Akad-e vajon itt elég olyan szülő, aki példaképül állítja gyermekei elé az ilyent...?

A mindennapok piszka, egy-egy regenerálódófélben lévő szervezet, rendszer gyermekbetegségei persze minden egyes individuumban keményen ott tenyésznek mindig. Az esetleges gyógyulást pedig csak a változó idő hozhatja meg. Vagy netán ezt sem fogják látni az unokáink...?