A világ Béla után

Szokás szerint az elnökválasztásnak kevés győztese és sok vesztese van. Ha a nagytotált nézzük, teljesen evidens, hogy a választók a kormánykoalícióról, azon belül is főként a hatalmat kis megszakítással 13 éve gyakorló Smerről mondtak véleményt. Rendszert váltanának. Azok túlnyomó többsége, akik Čaputovára, Mikloškóra, részben akik Krajniakra vagy Chmelárra voksoltak, a Smer-féle korrupt, oligarcharendszert akarják eltüntetni, míg akik Harabinra, Kotlebára szavaztak, nos… ők az egész jelenlegi politikai rendszert, mint olyat szüntetnék meg. Hogy mivel pótolnák, az többségük számára még talány.

Innen nézve a szavazás a 2014-eshez hasonlóan egy Ficóról és rendszeréről szóló referendum volt. (A kétkedők ideszúrhatnák: közben 2016-ban Fico nyert és kormányt alakított, csakhogy a szavazók többsége akkor is a leváltására voksolt, „csupán” nem mindegyik párt tette ugyanazt a választások után, mint amit előtte ígért…)

A választás magyar eredménye is jelentős mérföldkő. Eredetileg két magyar jelölt volt, ám Menyhárt József visszalépése után Bugár Bélával kapcsolatos népszavazássá változott. Főleg azután, hogy a Híd elnökét a finisben hangsúlyosan magyar jelöltként prezentálták. A választók pedig kimondták véleményüket, s ezzel korszakhatárhoz érünk.

Nézzük a tényeket: Bugár Béla hosszú éveken keresztül az egyik legnépszerűbb szlovákiai politikus volt, személyes tetszési indexe messze meghaladta a Híd valaha mért támogatottságát. Sokszorosan. Ebben az arányban egyedülálló volt, ahogy abban is, hogy ezt hosszú éveken keresztül stabilan hozta. Ezért gondolták úgy az 5 százalék környékére süllyedő pártnál, hogy be kell vetni az „atombombát”. Bugár mindig elővigyázatos volt, sosem vállalt kormányzati tisztséget, házelnök vagy államfő sem akart lenni, most a körülmények miatt lépett szorítóba.

A cél egyértelmű volt: a pártelnök eredményével erőt demonstrálni, mobilizálni és bővíteni a tábort, hitet adni a harmadik mondatok által becsapott saját választóknak. A 3,1% azt mutatja, az atombomba hatástalan. Az államfőválasztás alapvetően különbözik a pártos szavazásoktól, ám Bárdos Gyula 2014-es 5,1%-a fogódzót tud nyújtani egy magyar elnökjelölt eredményének értelmezéséhez.

A 3,1% meglepően kevésnek tűnik, mivel Bugár a hazai politika állócsillagának számított, aki, akár egy automata, gépi pontossággal hozza a számokat. 

Az eredmény azt az igazságot húzza alá, hogy senki sem elnyűhetetlen. A Híd elnöke 29 éve képviselő, összesen 26 éve pártelnök, ez a karrier már így is valószínűtlenül hosszú és egyedülálló – nem csak szlovákiai magyar vonatkozásban.

A magyar közéletnek – és a választóknak – fel kell készülniük arra, amikor a viszonyítási pontként is funkcionáló Bugár megszűnik tényező lenni. Ez elsősorban tartalmi kihívások elé állítja a jövő politikai generációját. A hidasok sokszor idézték a mondást, miszerint ha egy macskára ragasztanák az MKP-logót, a párt szavazói azt is megválasztanák. Bugár pont ilyen logó volt a Híd-választók számára. Ha egy macskára festették volna rá, a tábor nagy része rá szavaz. Lebo.

A 3,1% rövid távú hatásai már a májusi EP-választáson megmutatkozhatnak a Híd számára. Hosszabb távú hatásai mélyebbek és izgalmasabbak. A két tábor az utóbbi években tartalmilag kiüresedett pártokra adta voksát, „ragasztott macskákra”, az elégedetlen választó pedig vagy otthon maradt (egyre többen), vagy egy sor dühöngés után mégis bedobta az egyik listát az urnába.

Bugár varázstalanítása egyszerre lehetőség és kihívás a felvidéki magyar közélet számára. Közelebb hozhatja a feleket és a közeget ahhoz a felismeréshez, hogy külön utakon nem jutunk sehová, viszont olyan tartalmi és narratív kihívás elé állítja a szereplőket, amelynek nehéz lesz megfelelni. Nehéz, de muszáj.