A tigris tényleg 15 évig él

Az első nagy tanulság az, hogy szinte semmi sem lehetetlen: a Közép-Európa fekete lyukának (Madeleine Albright) tartott kis Szlovákia 4 év alatt ledolgozta a visegrádi szomszédokkal szembeni hátrányát a reformokban és az euro-atlanti integrációban, a következő 4 évben pedig a régió éllovasává vált. 1998-ban, a Mečiar-korszak végnapjaiban kevesen fogadtak volna arra, hogy Szlovákia a többi tagjelölttel együtt csatlakozik 2004-ben az Európai Unióhoz, hogy a V4-ek közül elsőként fogja bevezetni az eurót, arra meg pláne nem, hogy mind 2007-ben, mind 2001 és 2010 között átlagosan az EU leggyorsabban növekvő gazdasága lesz, a pozsonyi régió meg bekerül az unió tíz legfejlettebb térsége közé (a vásárlóerő-paritáson számolt bruttó hazai termék alapján). Sőt, sokan azt sem gondolták akkor, hogy a Mečiar-korszak végnapjait éljük. A második tanulság az, hogy a nehezen megszerzett pozíciót (mert kemény munkával és sokszor fájdalmas változásokkal értük el) viszonylag könnyen el lehet tékozolni. A tátrai tigris kimúlt, Szlovákia idáig főleg a 2002 és 2006 közötti jobbközép kormány reformjaiból élt, de ez nem tarthatott örökké. Pláne nem úgy, hogy 2006 óta egyetlen komolyabb reform sem volt, sőt a korábbiak gyengítése zajlott, és tavaly már szisztematikus rombolásba ment át (az egységes adó megszüntetése, a második nyugdíjpillér több mint megfelezése stb.). A harmadik tanulság az, hogy ezeket a sikereket sokféle, gyakran széthúzó, folyton egymással veszekedő kormánypártokkal is el lehet érni. 1998 és 2002 között a „koalíciók koalíciója” kormányzott, amely az egész demokratikus spektrumot magába foglalta a baloldaltól a liberálisokon keresztül a magyar párton át a kereszténydemokratákig. Mandátuma leteltével a szerencse is a reformok iránt leginkább elkötelezett kormánypártok mellé állt: 2002-ben a szavazatok alig több mint 42 százalékával megszerezték a parlamenti többséget. A reformellenes oldalon 13 százaléknyi szavazat veszett el, a mandátumot nem szerző, az 5%-os küszöb alatt maradó pártocskákra adott voksok. Ezek fele annak köszönhető, hogy Slota meg Malíková (hál’ Istennek) összevesztek. A negyedik tanulság az, hogy hosszú távon nem lehet a szerencsére építeni, előbb-utóbb a többség akarata érvényesül (lásd 2006, 2012), s az istenadta nép többsége amióta ez a kis állam létezik, a reformellenes populista, nacionalista erőkre szavaz. Itt tartunk most, és a társadalom többsége továbbra sem ért egyet ezzel a gondolatmenettel és aligha akar ilyen tanulságokat levonni. De már akkor is megérte, ha mi levonhatjuk. Nyugodj békében, tátrai tigris. A szerző a Comenius Egyetem Politológia Tanszékének oktatója és a Híd frakcióvezetőjének gazdasági tanácsadója