A szomszéd fűje

Pozsonynak új autóbusz-állomása van. A költöztetés ötletesen kezdődött, „a keresett állomás nem elérhető, hívjon három év múlva” szlogennel, majd az egész kóceráj egy éjszaka alatt átköltözött a hatalmas, huzatos hangárból egy kisebb, de sokkal barátságosabb (és melegebb) térbe. Nem kell fel-le lépcsőzni, a buszok indulását elektromos kijelzőtábla mutatja, mint a repülőtereken, így minden jól áttekinthető. Van élelmiszerüzlet és sok minden más, ami hasznos egy utazónak. Szóval, minden kellemes, nekem a Twin city negyed is tetszik, végre nemcsak szürke, fekete és vas, hanem egy kis szín, egy kis meleg terrakotta (már megint a melegség, hiába, jön a hideg). A buszállomást a környező városrésszel összekötő úton egy átjáró, mellette virító zöld pázsit. Ilyenen jó legeltetni a szemünket, szokta mondani a keresztanyám. S mit látnak legelő szemeim? A legtöbb ember a zebrán megy át, de vannak sokan, akik a pázsiton. Egy nő még mérgelődik is, hogy a tűsarkúja belesüppedt a fűbe (akkor mit mondjon a szegény megdöfködött pázsit?). Valaki oda is szól, hogy miért gyúrják a gyepet, mire jön a válasz: erre rövidebb. Igen, arra rövidebb, de a kultúra meg erre van, gondolom.

A házunkban lakott egy ember, aki kidobálta a csontokat az ablakon. Ha valaki rossz időben ért az emeletük alá, előfordulhatott, hogy ráesett valami. Bumm, bumm, repültek a csirkecsontok, egyenesen a nyakába. Egyszer az egyik szomszédot fejbe dobta sajttal, ami viccesnek tűnhet, de állítólag kemény volt, parmezán típusú, jó tömör sajt. És ez még mindig a jobbak közé tartozott. Mert az illető felesége itt-ott az ablakon dobta ki a használt betétjeit. Kinézetre kulturált emberek voltak. S nem romák, ha valaki esetleg erre gondolna!

Vannak emberek, akik otthon milliméteres pontossággal nyírják a pázsitot, és még az ősz leheletét is letörlik az ablaküvegről. De bizony közülük is sokak rendszeretete csak a birtokuk határáig terjed. „Odakinn” nyugodtan ledobják a csikket a földre, vagy ha leesik a papír zsebkendőjük, otthagyják a járdán, pedig közel a szemetes.

Igen, gyakran előfordul, hogy hazajövünk külföldről (persze, nem mindegy, honnan), s ájuldozunk, hogy máshol milyen gyönyörű minden. Arról viszont mintha elfeledkeznénk, hogy csak úgy lehet gyönyörű, ha vigyázunk is rá. Közösen.