A szívemberség dicsérete

A minap levelet kaptam. A szívemberekért lelkesedik benne egy, a nevét szerényen elhallgató olvasó. Az anonimitással nem tudok mit kezdeni, annak viszont kétségkívül örülnöm kell, hogy érdekes „lelkizését” az illető éppen nekem küldte el, mégpedig azzal az indoklással, hogy „valószínűleg rokonlelkek lehetünk, mert az Ön ritka jegyzeteiben is mindig ott bujkál a szív és a lélek hangja”. Persze nem emiatt döntöttem úgy, hogy fejtegetését vázlatosan ismertetem, az ismeretlen olvasó gondolatai szerintem saját súlyuk szerint is megérdemlik a nyilvánosságot. Mert mi valamennyien tudjuk, hogy az ész és a szív gyakran perlekedik egymással bennünk. Az ész érteni akar. A szív érezni. Az ész magyarázkodik, a szív teszi a dolgát. „Jól csak a szívével lát az ember” – idézi a levélíró a kis herceg szavait. A szív mindig az adott, jelenbeli pillanatot öleli át szeretettel. A bizalom és a szeretet az egyetlen módja a szívvel való létezésnek, a szívemberségnek. Az ész érvel, a szív érez, él, lüktet és követi az élet örökös változásait. Az ész, a gondolat sémákat gyárt, a szív, ha nyitott, túllát önmagán és elfogadja a másikat. A gondolat ítélkezik, így határt emel, a szív ledönti a falakat, a láthatóból áttér a láthatatlanba, a megfoghatatlanba, a megmagyarázhatatlanba. Értelemmel például nem lehet igazán a szenvedést és a haldoklást értelmezni. Együttérzésre csak a szívbéli jóság és szeretet képes. Az ész a külsőre, a csomagolásra figyel, a szív befelé, a tartalomra. Észreveszi a csillogás mögötti ürességet és a jelentéktelen külső mögötti belső képet. Az ész kételkedik, a szív a bizalom állapotában él, ezért képes mindenre. Az ész elutasít, alkudozik, haragtartó. A szív elfogadó és meg tud bocsátani, mindenben osztozik: tudásban, tapasztalatban, szeretetben, értékekben. Az élet meghitt, bensőséges pillanataira sohasem az eszünkkel emlékezünk, a meghittséget a szív raktározza. S a meghittség gyógyít, hiánya pedig lelki betegséget szül. Az ész véleményez. A szív törődik, megerősít és bensőséges érzelmeket ad. „ĺgy segíti az életet a szívével élő ember, a magáét és a másokét is”, írja az ismeretlen. Az irtózatosan elszaporodó lelki sérülések legfőbb okát pedig abban látja, hogy a legtöbb ilyen ember előtt senki sem fedte fel saját jóságát. Hiszen csak akkor fedezhetjük fel, kik is vagyunk valójában, amikor meglátjuk saját emberségünket, jóságunkat egy másik ember szemében visszatükröződni.