A rend megtartásának gondja

Mindnyájan természetesnek tartjuk, hogy közösségi életünk minden területén rendre van szükség. Rend nélkül összekuszálódnának életünk dolgai, csorbát szenvedne a rendezett és biztonságos együttélés. De a rend alapját képező törvények a különböző kultúrájú vagy világnézetű közösségekben eltérnek egymástól. A keresztyén egyházaknak és az egyházi törvényeknek, különösen a 2. Vatikáni Zsinat óta, közös alapja a Szentírás. A református közösségek igyekeznek már a gyermekek szívébe is bevésni, hogy „hitünk és életünk egyetlen szabályozója a Szentírás”. Ebben a könyvben pedig a mindennapi életünk rendjét szabályozó törvény első paragrafusa a szeretet törvénye. És ha mostanában a napi sajtóban mégis olyan eseményekről olvasunk ezzel az egyházzal kapcsolatban, amelyek az emberekben kérdéseket vetnek fel és indulatokat korbácsolnak, akkor szükséges megkérdeznünk, mi történik itt, hogyan alakulnak ki az egyházban is ilyen sajnálatos állapotok.

A totalitárius társadalmi rend lelkisége és módszere bizonyos vonatkozásban –sajnos – behatolt az egyházakba is, ami ma is nem kevés lelki kárt okoz ezeknek az egykor viszonylag homogén közösségeknek világi és lelkészi tagjaiban is. Azokban az évtizedekben szorongva figyeltük az egyházakban az olyan célirányos törvények alkotását, amelyeket egy jól átgondolt terv megvalósításának érdekében alkottak. A törvényhozók ma sem mindig gondolják át elég alaposan egy-egy célirányos törvény gyakorlati alkalmazásának esetleges következményeit. A házassági együttélés harmóniája a család és a társadalom közös érdeke. Minden ember lelkisége, testi és lelki adottsága különbözik a másik emberétől. Nem csoda, ha néha problémák, feszültségek vannak a házaséletben. Ezeknek a válságos állapotoknak együtt érezni tudó, szeretetteljes lelki gondozásra van szüksége. Sajnos, a lelki gondozás sem tudja mindig visszahozni a kívánatos harmóniát, de ez olyan harc, amit nem szabad könnyen feladni. Ha fiatalok házassága kerül válságba, még lelkipásztorok esetében is, igénybe kell venni idősebb lelki gondozó testvérek segítségét. A lelki gondozás az egyháznak az igehirdetés mellett a legfontosabb feladata. Ezért az egyház élenjáró őrállóinak ilyen esetekben mindenekelőtt lelki gondozást kell végezni, és csak akkor kell más eszközhöz nyúlni, ha ez eredménytelen. A más eszköz, a fegyelmezés akkor indokolt, ha nyilvánvalóvá válik, hogy a lelkipásztor életvitele családi életének a rendezetlensége a tiszta életre is kötelező lelkipásztori eskü ellen vétett. Ebben az estben a lelkipásztornak alázattal el kell fogadnia a fegyelmezést.

Ezeket a gondolatokat nem most írom le először. Megírtam ezt egyházunk első őrállóinak is, amikor olyan egyházi ügyben, amelynek én is szenvedő alanya voltam, egyházunk neve tisztaságának és az én nevem tisztaságának érdekében nagy szükség lett volna a szívvel és szeretetteljes bölcsességgel végzendő lelki gondozás gyakorlására. Egy-két lelkésztárs ugyanis a bársonyos forradalom után azzal vádolt engem, hogy a kommunista titkosrendőrség besúgója voltam. A körülmények arra kényszerítettek, hogy kérjem átvilágításomat, és ennek alapján megkaptam az ártatlansági bizonyítványt. Vádlóm azonban a sajtón keresztül is folytatta vádaskodását. Miután a Nemzeti Emlékezés Intézetétől kikértem és megkaptam a rám vonatkozó titkos iratokat, elhatároztam, hogy a Meggyújtott gyertya című könyvem folytatásaként megírom politikai üldöztetésem történetét, és a titkosszolgálattal átélt keserveimet, amelyhez csatolok néhányat az egykori titkosszolgálat dokumentumaiból is.

Mielőtt a könyvet befejeztem, kérvényt írtam, amelyben kértem előbb az egyházmegyei, majd az egyetemes egyházi illetékesek segítségét, hogy ezt a sajnálatos ügyet legújabb könyvemben a kért és megkapott megbocsátás örömhírével fejezhessem be. Kérésem elutasítását zsinatunk elnökségének az ügynöktörvénnyel kapcsolatos rendelkezésével indokolták. Ez lett egy célirányosan hozott törvény hátulütője. Nem vártam tovább, hanem bejelentettem az elnökségnek, hogy a könyvet befejezem. A lelkésztársakat is értesítettem erről és arról, hogy a könyv a lelkészi hivatalokhoz remélhetőleg rövidesen megérkezhet, mert a mintapéldányt már megkaptam a kiadótól. A zsinati elnökség kérdésére megírtam a püspök úrnak, „hogy a könyv a valóságnak megfelelően fog záródni, de ezt a valóságot a zsinat elnökségének sajnálatos határozata formálta. Ha tehát itt vétség történt, a vétséget nem a könyv szerzője követte el.”

Ezeket a dolgokat azért írom le, hogy az olvasó láthassa, nem kívülállóként szólok hozzá közösségi életünk meg-megrendülő rendjének problémáihoz. Ezt gyógyítani akaró szándékkal teszem. És egyben kérem az olvasót, hogy a református egyházban hullámzó nem örvendetes híreket hallva ne gondoljon rosszindulatú kritikával az egyházra, mert mi emberek, bármelyik közösségben élünk is, gyarlók vagyunk, az egyházi vezetők is azok, és ők is rászorulnak arra, hogy ha megbotlanak, felelős közösségi társak az ő tévedéseiket is kiigazítsák. Tapasztalatból tudom, hogy ez a kiigazítási szándék nem mindig vezet eredményhez, de közösségi életünk betegségeinek a gyógyítása, sőt, ha még lehetséges, megelőzése érdekében ezt kell tennünk.

Mindenki, aki emberséggel, jó szándékkal akar szólni vagy cselekedni közös emberi gondjaink megoldásában, jó dolgot művel. Tiszteljük egyházi vezetőinket, de vegyük észre, ha döntéseik nincsenek összhangban a Szentírás szeretet-parancsával. Azt is vegyük észre, ha olyan szel?lemiségű döntéseket ajánlanak elfogadásra, amelyek talán szépen hangzanak, de nem segítenék elő, hogy közösségünk tisztultabb szívvel és önzetlenebb szeretettel járjon a szebb és békésebb élet útján.

Törtető törekvéseket ne támogassunk, mert az ilyen támogatások következményeként formálódnak az olyan állapotok, amelyeknek rendbe hozása már nagyon nehezen, és talán csak egyének vagy családok könnyhullatása árán kísérelhető meg. Igyekezzünk ennek az állapotnak a kialakulását megfontolt, felelős döntéseinkkel megelőzni.

Pándy Bertalan nyugalmazott lelkipásztor