A pecsét két „oldala”

Mindenkinek vannak munkanélküli rokonai vagy ismerősei, akik most azért vannak felháborodva, mert pecsétekre kell vadászniuk. Egy volt osztálytársam a minap panaszkodott, hogy ha az állam nem képes munkahelyeket teremteni, a hivatal nem tud neki munkát ajánlani, akkor mi jogon várják el tőle, hogy kéthetente pecsétért szaladgáljon. És még ő nem is áll olyan rosszul, hiszen városi, de a szegény falusiak elutazzák a segélyt. Miközben beszélt, hirtelen eszembe jutott, hogy senki, de senki főként a fiatalabb munkanélküli ismerőseim közül még egyszer sem kereste esetleg önmagában is a hibát. Valahogy úgy, hogy „igaz, én is hibás vagyok a dologban, mert nem értek semmihez”, vagy „nincs érettségim sem”, vagy „mert amikor tanulhattam volna, akkor nem tanultam.” Minden munkanélküli a rendszert, a kormányt, a hivatalt szidja, mert nem létesít munkahelyeket. Tisztelet a kivételeknek, meg az idősebb korosztálynak, akiknek annak idején valóban nem állt módjukban tovább tanulni, vagy akiknek idáig bőven megfelelt a szakképesítés és a több éves gyakorlat. De igazából ma már az érettségi sem ér önmagában sokat. A fiataloknak szembe kell nézniük a kiábrándító valósággal, hogy egyre kevesebb lesz az olyan munkahely, ahol nem követelnek meg valamilyen szakképesítést.

Hallgatom munkanélküli ismerőseimet, és szinte rosszul érzem magam a társaságukban amiatt, hogy nekem van munkám, ráadásul még szeretem is. De egy ismerősöm sem mondja azt, hogy „igaz, te tanultál”, „igaz, mire te befejezted az iskolát, nekem már tízéves gyerekem volt, meg már el is váltam” stb. A konklúzió az egészből pedig annyi, hogy „jó neked”.

A szülők általában megadják a gyerekeiknek mindazt, amit ők nem kaphattak meg. Önmaguk el nem ért sikereit szeretnék a gyerekeik sikereiben átélni. Vajon ez érvényes az iskoláztatásra is?