A Nyugat tanácstalansága

Hiába állomásozik öt éve Koszovóban a meghatározó nyugati nemzetek katonáiból verbuvált KFOR, a márciusban kirobbant véres zavargások idején éppoly tehetetlen – ha úgy tetszik, passzív – szemlélője volt az albán szélsőségesek tombolásának, mint a holland SFOR-katonák 11 évvel ezelőtt a srebrenicai mészárlásnak Boszniában.

Emiatt alapos bírálatban részesültek a KFOR német, francia és olasz katonái a Human Rights Watch emberjogi szervezet részéről. Azon, hogy a rendfenntartó erőknek nincsenek „karhatalmi” eszközeik (vízágyúk, könnygáz stb.) megvadult tömegek megfékezésére, idővel lehet változtatni – ám ettől albánok és szerbek belátható időn belül még nem fognak egymás nyakába borulni.

Vitatható Wolfgang Koschnicknak, Mostar egykori német polgármesterének a nézete is, amelynek a helyreállított Öreg híd múlt heti avatásakor adott hangot a hercegovinai városban. A német politikus úgy vélte: Mostar jelképe vonzani fogja a turistákat, a fellendült idegenforgalom jólétet teremt a városban, s az majd kibékíti egymással a bosnyákokat meg a horvátokat. Ha csak ezen múlna, a Nyugat pénzügyi segítsége – miként Koszovóban is – már jócskán enyhíthette volna a feszültséget az etnikumok között. A valóság azonban más.

Hogy milyen mély az ellenszenv, azt jól mutatta Macedónia, ahol súlyos zavargások törtek ki azután, hogy a parlament elfogadta az albán kisebbségnek szélesebb jogokat biztosító új törvényeket.

A legkeményebb dió azonban Koszovó. A feladat nehézségét jól példázza, hogy öt éven belül immár az ötödik diplomata tölti be a helyi ENSZ közigazgatás (UNMIK) vezetőjének a posztját. A dán Sören Jessen-Petersent mind az albán, mind a szerb politika alig leplezett kárörömmel fogadta. Az újságok nem győztek rámutatni, hogy elődje, a finn Harri Holkeri működése alatt több új probléma keletkezett, mint ahányat sikerült rendezni.

Tény, hogy öt évvel a szerb hadsereg távozása és az ENSZ közigazgatás megvalósítása után sem rajzolódik ki megoldás a névleg továbbra is Szerbiához tartozó tartomány sorsára vonatkozólag. Mind albán, mind szerb oldalon fenekednek azok a szélsőséges erők, amelyek fittyet hánynak az ENSZ 1244. számú határozatára. (Ez célul tűzi ki a soknemzetiségű társadalom megteremtését, míg a kulcsfontosságú belpolitikai jogköröket az UNMIK-ra ruházza át.) Ők az erőszakban látják a legmegfelelőbb eszközt ahhoz, hogy lépéskényszerbe hozzák a döntéshozókat; Michael Steiner korábbi UNMIK-vezető szállóigévé vált szavai – előbb a jogállamiság ismérveit kell megteremteni, utána lehet szó Koszovó státusáról – csak vörös posztóként hatnak rájuk.

Míg az albánok független (s persze albán irányítású) Koszovót akarnak, Szerbia képviselői – legutóbb Vojiszlav Kostunica miniszterelnök küldöttei – imamalomszerűen ismételgetik nyugaton a két etnikum szétválasztását, Koszovó felosztását szerb és albán régióra. Az ENSZ által öt éve meghirdetett – ám újabban ritkán hallható – elvről, a különböző etnikumok békés egymás mellett éléséről Belgrád sem akar már tudni.

A tartomány neve akár „Unmikisztán” is lehetne – írta nemrég egy német napilap, találóan célozva arra, hogy az UNMIK állam az államban: 14 ezer embert – köztük 6300 helyi lakost – foglalkoztat a kétmilliós tartományban. Az áttekinthetetlen apparátusban virágzik a korrupció és a nepotizmus – miközben erősödik vele szemben a gyűlölet azon koszovóiak körében, akik nem jutottak „pecsenyéhez” az UNMIK-ban, s a 80 százalékot kitevő munkanélküliek táborát gyarapítják. A hoppon maradtak érzéseit tükrözte a márciusi zavargásokon skandált albán jelszó: Az UNMIK az ellenségünk!