A NER belülről tágasabb, mint kívülről

„Voltak ellenzéki vezetők, akik nagy mosollyal elmondták, hogy ők amúgy nyertek. Amikor a kudarcot sikerként interpretálják, amikor teljesen hülyének nézik a saját választóikat, az vállalhatatlan. Ha ez így megy tovább, 2022-ben, 2026-ban, 2030-ban, de még 2086-ban is a Fidesz fog kétharmaddal győzni.”

(Kész Zoltán korábbi független ellenzéki parlamenti képviselő)

„Nem szerencsés, ha a konzervatív értelmiség is abba a hibába esik, hogy politikai felhatalmazás nélkül megmondja, hogy a politika milyen döntéseket hozzon. Ne essünk ebbe a hibába, mint odaát! ”

(L. Simon László fideszes parlamenti képviselő)

Két férfi, egy eset. Két nézőpontból a Nemzeti Együttműködés Rendszere, azaz az Orbán-kurzus. A kétharmadot anno megbontó Kész Zoltán kiesett a parlamentből, s most távozik a politikából is. L. Simon László a lista végéről is bentragadt a parlamentben, volt már a NER napszámosa, földesura, hivatalnoka és emberarca is, sok minden volt, belülről nézi a rendszert.

Utóbbi kormánypárti politikus Tusványos idei kultúrpolitikai fórumán élénk vitába keveredett a Magyar Idők író-költő rovatvezetőjével, az erdélyi Orbán János Dénessel, miként a Petőfi Irodalmi Múzeum konzervatív igazgatójával, a volt külügyér Prőhle Gergellyel is. Hármójuk beszélgetése jól rávilágít arra, hogy a kívülről egységesnek, monolitnak, különvélemény-mentesnek tűnő hatalom mégsem az, nem lehet az, sosem volt az, természeténél fogva sem lehet az. Ha ugyanis egy centrális erőtér egyszereplőssé teszi a politikát, kvázi kihívói ilyen-olyan okokból (köztük tehetségbeli alkalmatlanság miatt) nem versenyképesek, akkor a viták, nézetkülönbségek, konfliktusok könnyen a működő hatalmi rendszeren belülre kerülhetnek. Ergo, ha a parlamentben nincs alkalmas ellenzék, idővel az uralkodó párt válhat parlamentté, saját belső (titkos) frakciókkal. Ez a nagyság (méret) átka.

L. Simon az idézetben egy korábbi erős hatalom, a csúcspontján szintén kétharmados szocialista-liberális világ (élt 1994-től 2010-ig) jelenségeinek egyik általa levont tanulságára utalt, azaz értelmiség és politika viszonyára. A veszélyt abban látja, ha a választói felhatalmazás nélküli értelmiség ráerőszakolja véleményét, elvárásait, óhajait a politikára, amelynek más a működési logikája. Hogy mi a különbség? Nézzük az egykori német szociáldemokrata kancellár, Helmut Schmidt nézőpontjából:

„Akinek víziói vannak, az menjen orvoshoz. A politika pragmatikus cselekvés erkölcsi célok érdekében.”

Tagadhatatlan, hogy a magyar politizáló értelmiség java számára a pragmatikus cselekvés egy olyan ronda, szőrös állat, amely gyönyörű ideákat zabál, hogy aztán cinizmust böfögjön föl. A magyar „értelmiségi” ugyanis nem megérteni, leírni, értelmezni akarja a politikát, hanem saját esztétikai-erkölcsi kereteibe, buborékjába gyömöszölni kellő szigorral, majd szomorúsággal és sajduló panasszal saját kedvére alakítani. Az élcsapat ideológiája ez, amely nem veszi figyelembe a szabályt, mely szerint nincs cselekvés következmény nélkül. Mármint magára nézve nem veszi figyelembe.

Ez az a magát a politikában véleményvezérnek beállító, e szerepet megragadni-megőrizni akaró típus, amely tehetséges politikai garnitúra híján túszul ejtette a magyar ellenzéket, lebénította, működését pedig egy jól szituált társasházi lakógyűlés és egy bölcsésztanszéki értekezlet sajátos elegyévé gyúrta. Az eredményt és a hosszú távú következményeket Kész Zoltán meglehetős pontossággal látja, ahogyan az odavezető út veszélyeit érzékeli a kormánypárti honatya. Ez a közös a két idézetben.

Az már egy másik hatalmi probléma, amikor a politikát erkölcsi cselekvésnek álcázzák pragmatikus célok érdekében.